Magyarország egy főre eső bruttó nemzeti összterméke (GDP) 12 740 dollár volt 2006-ban. Hogy ebből valójában mennyi maradt Magyarországon, és főleg mennyi a felnőtt, kereső polgárok zsebében, annak talán csak az APEH a megmondhatója. Ausztriában a GDP 45 290 dollár/fő, Dániában 56 380, Írországban 58 020, a most már euróban fizető Szlovéniában 21 260 volt.

A The Economist szerint 2007 az utóbbi tíz évben Magyarország legsanyarúbb éve lesz. Tegyük gyorsan mindehhez hozzá, hogy 2006-ban a világgazdaság megdöbbentően jó évet ért meg, sőt minden „szakértői” előrejelzés ellenére az Európai Unió és annak korábban kissé gyöngélkedő motorja, a német gazdaság is nagyon jól teljesített. Vagyis aligha populista demagógia annak tényszerű megállapítása, hogy 2002 óta a balliberális kormányok pontosan azt tették, amit a hírhedt őszödi beszéd kimondott: vagyis semmit. Loptak, csaltak, hazudtak, méghozzá olyan szemérmetlenül, hogy hozzájuk képest lassan Horn Gyula és Bokros Lajos már-már bevonul a nemzetmentők Panteonjába (sokak szerint minél előbb). Kínomban Széchenyi István Adó és két garas című, 1844-ben megjelent munkáját olvasgatom, aki valódi, lelkes reformer volt, és hitt abban, hogy Magyarország az elmaradottságból, a tunyaságból, a középszer uralmából ki tud keveredni, és a hazafiak, mint „lelki rokonok… gyakran még ellenséges viszálkodások közt, szalmafödelek alatt mint uri palotákban” össze tudnak fogni a közjó érdekében. Széchenyi gróf idealista volt – ha nem az lett volna, nevét nem őrzi meg a história, és mi is azok vagyunk a jobboldalon, mert nem hihetjük, nem akarjuk hinni, hogy egy bűnszövetkezet felprédálja a jelent és bemocskolja az országot merő kapzsiságból és tudatlanságból, arra sem gondolva, hogy az ő gyermekeik és unokáik is ebben az országban fognak élni, ha ugyan nem azt tervezik eleve, hogy rablott vagyonukkal más hazát keresnek, mint elődeik közül oly sokan. Széchenyi két alapvető problémát említ könyve elején: „nincs az ország elég investitionalis tőkével ellátva”, illetve hogy „bármily jó törvényekkel bírjunk s bármily üdvös új törvényeket halmozzunk is a régiekre: nincs a törvénynek elég sanctioja”. Hát igen. Kevés a valódi befektető, és a törvényeinknek nincs foganatja. Magyarországon leginkább vándortőke, ha tetszik, karvalytőke fektet be, gyors és hatalmas haszon reményében, és azonnal elhussan, ha adózást emlegetnek, vagy ha a bennszülöttek munkajogairól esik szó, törvényeink pedig – hála a karvaly-jogászoknak, akik a törvényeket megalkották – olyan érdekesen lyukasak, hogy csak a kis halak akadnak fent rajtuk. Most, hogy állítólag megint lesz Belügyminisztérium (bocsánat: Rendészeti Minisztérium), és hárommilliárdért vásárolt a rendőrség tömegoszlató eszközöket, az jutott eszembe, a civil szervezetek is kérhetnének hárommilliárdot önvédelmi célokra. Ebből az összegből vehetnének vízágyút, sisakokat, pajzsokat, könnygázgránátokat és gumilövedékeket kilövő fegyvereket, sőt viperákat és gumibotokat is, az esélyegyenlőség nevében. Ha még jutna rá pénz, kimustrált tankokat is, sőt a civilek saját lovas nemzetőrséget is felállíthatnának a polgári lakosság védelmében, hiszen a rendőrség pénz hiányában megválik saját ménesétől. Ha harc, hát legyen harc! A kezdeményezés élére állhatna a Műtetü (Műveleti Területen Tüntetők) szövetség, és a mérkőzéseket nemzetközi megfigyelők értékelnék pontozással. Gróf Széchenyi könyve végén azt üzeni nekünk: „Mert ugyan biztos állásban vagyunk-e most? Oh ne csaljuk magunkat! Agg bárkánk mind nemzeti, mind alkotmányos tekintetben bizony felette közel van a hajótöréshez, mert az indulatok vajmi magas habjai és a szenvedélyek kibontakozott szélvészei hányják-vetik azt…” Akik most biztos állásban érzik (még) magukat, nagyot fognak csalódni. Ez a parazita csőcselék, (hadd használjam ugyanazt a szót, mellyel minket illet), az első nagyobb szélrohammal eltűnik, mint a csatornabűz, és visszahúzódik oda, ahonnan jött. Mi azonban maradunk, és korántsem mindegy, el tudjuk-e dugaszolni a csatornákat, vagy orrunkat befogva menekülnünk kell. A valódi megoldás ugyanis a csatornák állandó, megfelelő tisztítása és szellőztetése. Különösen a pénzcsatornáké. Korunk hőse, Altus Fittelina jól tudja ezt. „Oh szent haza, melynek nevével nem egy hiu csak kalmárságot űz, ébreszd a jobbakat szent hasznukra!” – írta Széchenyi. Elűzzük a kalmárokat.