A szakértőket egy cseppet sem lepte meg, hogy Baxter nemcsak Nagy Imre örökösének tartja magát, hanem első hivatali elődjének, gróf Batthyány Lajosnak is. Miután Szili házelnök felszólította a Fideszt, „sietve hagyják el a termet”, Gőgös Gúnár Baxter felvette szokásos ájtatos manó pózát, és belekezdett önértékelő beszédébe, leszögezve, ő kitér a háborúskodás elől és folytatja nyugodt reformpolitikáját, mert hisz a szabadság és a rend összeilleszthetőségében. (A rendőrség azóta is illesztgeti össze a két dolgot, akár a kordont.) „Magam is elszenvedtem sérüléseket”, vallotta meg a mártíromságra készülő nagy ember, de akkor is „testvérküzdelem helyett demokratikus hazafiságra van szükség”.

Az 1970-es években a „szocialista hazafiság” összeilleszthetőségén rágódott minden párttitkár, a demokratikus hazafiság mibenlétén azóta is töri a fejét Nyers Rezsőtől Vitányi Ivánig minden szocialista alapító hazafi. Baxter is az, aki Batthyány Lajos volt: „a reform és a kompromisszum miniszterelnöke”, és (sőt) azt is megismételte: „Hazafi vagyok, demokrata és reformer”, ezúttal nem térve ki arra, hogy ha ő mindez a szépség, akkor ellenfelei maradi, nemzetellenes, diktatúrára áhítozó polgári csökevények. Baxtert „nem tántorítja el az otromba személyeskedés”, és beismeri, „a kiigazítás a korábbi nagyravágyó politika eredménye”. Eddig bírtam türelemmel a jegyzetelést, mert a nép szolgálatában gyakorolt önkínzásnak is vannak határai. Baxter, a kormány zászlóshajója egyáltalán nem érzékeli, hogy az általa emlegetett „botrányok” között is a legbotrányosabb éppen az ő szerepe, ami pedig szegény Batthyányt illeti, elég, ha egy 1886-os idézettel szolgálunk: „Gr. Batthyány Lajos szereplése rövid idejű volt. Fél évig állt az ország élén, s akkor igazán tragikus módon tétlenségre lőn kárhoztatva. A rémuralom aztán vérét kívánta, neki, az ártatlannak, ki a koronás király kezéből vette volt át méltóságát…” (Dolinay Gyula: Történelmi arczképcsarnok). Nem tudhatjuk, Baxter tudatosan készül-e a vértanú szerepére, végrendeletében a magyar árvákra hagyva az Apró-villát és az Altus Rt.-t, de azon sem csodálkoznék, ha legközelebb valamelyik „gyakran bérmálkozó” magyar szent és mártír hiteles utódaként jelölné meg önmagát. A kóros önértékelés (lásd még: hamis tudat) problémájával neki kellene megküzdenie, amíg nem késő. Az ötven évvel ezelőtt száműzetésben elhunyt kormányzó, vitéz nagybányai Horthy Miklós egyelőre nem szerepel Baxter hivatkozásai között, a keresztény, nemzeti Magyarország azonban így is megemlékezett róla, persze másként, mint a jelenlegi, hivatalos demokratikus hazafiak. Ungváry Krisztián történész ezt az alkalmat ragadta meg, hogy a Népszabadságban egész oldalas cikkben támadja meg Koltay Gábor filmjét („A Kormányzó” 139 éves, 2007. február 12.). U. K. véleménye szerint „Koltay Gábor számára »a Kormányzó« ma is élő figura, minden jel szerint alkotásának virtuális megrendelője” – és aztán jön, ami a csövön kifér: a film hamisító, dilettáns, rafináltan torzít, és persze „Nemeskürty vállalja a főhamisító szerepét”. Bizony, „Koltay módszeréből teljességgel hiányzik a kritikai megközelítés”, Koltay és Nemeskürty „a magyar antiszemitizmust is fehérre mossa”, a Horthy-kép olyan kritikátlan, mint Moldova könyve Kádárról. A cikk szerzője egyedül ifj. Horthy Istvánnal ért egyet, aki arra kérte az újratemetéskor az emlékezőket, „keressék azt, ami összeköt”. „Szemben a múlt rendszerben április negyedikei ünnepélyeket rendező Koltayval, a kádárista funkcionárius Nemeskürtyvel és a »Kocsis Lajos« fedőnevű Raffay Ernővel, neki lehetett volna alapja arra, hogy egyet s mást számon kérjen a történelmi emlékezeten.” Csodálom, hogy Nemeskürty tanár úr mindössze „kádárista funkcionárius” és nem horthysta katonatiszt is: ez a fél évszázad múltán is valósággal sütő gyűlölet azt mutatja, hogy a balliberális rezsim semmit sem tanult és mindent elfelejtett. Vajon mi volna az, ami bennünket ezzel a díszes társasággal összeköthetne? Gróf Gyurcsányi Lajos demokratikus hazafisága? Szilágyi Ákos a 168 órában a lengyel példától félti szegény hazánkat, de megjegyzi: „Nálunk szerencsére valamivel jobb állapotban van a balliberális oldal. Az ő felkészültségükön, politikai tehetségükön, meggyőző erejükön, korrumpálhatatlanságukon múlik az ország demokratikus jövője.” (2007. február 8.) Akkor bizony jaj nekünk.