A napokban, éppen a húsz évvel ezelőtti lakiteleki tanácskozás évfordulójára kaptam egy szép emléklapot, melyen a lakiteleki találkozó szervezői megköszönik – itt a nevem következik – „közéleti bátorságát, áldozatos munkáját, hűségét közös ügyünkhöz, a magyar megújulás és megmaradás szent ügyéhez.” Igazán jólesett, hiszen ott áll Bíró Zoltán, Csoóri Sándor, Csurka István, Fekete Gyula, Für Lajos, Kiss Gy. Csaba és Lezsák Sándor aláírása. Büszke vagyok rá, akár egykor a Hűség-díjra. Lakitelek óta a sorok és sorsok szétzilálódtak, sokan már odaátról szemlélik reménytelennek tetsző küzdelmünket, mások hűtlenné, árulóvá, közömbössé váltak, vagy végleg elhallgattak, ami egy író számára rosszabb az öngyilkosságnál.

Mindez azért jutott eszembe, mert ott voltam a Magyar Írószövetség tisztújító közgyűlésén, „vert hadak és vakmerő remények” hároméveként esedékes seregszemléjén, a leköszönő Kalász Márton helyett Vasy Géza irodalomtörténész barátom lett az elnök – mit mondjak, nem irigylem, hiszen a balliberális kormányok (ha ez egyáltalán lehetséges) még jobban utálják az Írószövetséget, mint az egykori pártállam ma is működő bérencei és cenzorai. Lezsák Sándor megnyitóbeszédéből és a beszámolókból, hozzászólásokból is kiolvasható volt, hogy nemcsak az ország, hanem a magyar irodalom is a tönk szélén áll. Persze így is van ez „rendjén”, ilyen vészhelyzetben csak a fizetett hazugoknak és nyaloncoknak mehet jól, Görcsöny szégyentelen és gusztustalan imádóinak, az örökös díjazottaknak, jutalmazot­taknak, a magyar irodalom tocsikolóinak és cuslágolóinak, akikért irigyel minket a „művelt” Nyugat.

Egy Papp Sándor Zsigmond nevű népszabadságos tollnok gyönyörű „köszöntőt” eresztett meg az írószövetségi közgyűléssel kapcsolatban, kár, hogy nem tudom idézni a cikket egészében, az egykori Szabad Népben is megjelenhetett volna, bár Révaiék és Horváth Mártonék talán óvatosabbak lettek volna. Az Írószövetségbe tömörült ezervalahány magyar írót együttesen lesajnáló és sértegető förmedvény lényege, hogy Márai akkor is megírta volna az Egy polgár vallomásait, ha egyetlen krajcárt sem kapott volna érte, és hiába lett ideológiailag homogén a „társaság”, „ha közben oda az ártatlanság, a hírnév, a vélt erkölcsi többlet. És nem azért, mert nincs a soraikban Esterházy, vagy az egyetlen Nobel-díjas magyar író, Kertész Imre, hanem mert képtelen kilépni az önajnározás és panaszkodás egyszerre fájdalmas és örömteli köréből. Mert nem képes tisztázni szerepét, feladatát, felmérni önnön súlyát. Nyitottságról beszél, hogy a régi tagtársak visszatérjenek, majd vállára veszi Kalász Mártont, akinek tehetetlensége miatt állt elő az az abszurd helyzet, hogy a magyar irodalom krémje hátat fordított a szervezetnek. Sarkosabban: a jelenlegi szövetség tekintélyét jelenleg nem a minőség, hanem a mennyiség adja. A közel ezer tag. Harmad-, negyedvonal, műkedvelők, örök tehetségek, kékharisnyák: a most végre szóhoz jutó slepp. […] Talán még egy kis észt is, ha azt még mérnének valahol. Pedig csak annyit kéne tudni, mint nagyapám, aki szerint a tehetség olyan, mint moslékban a kenyérhaj. Előbb-utóbb a felszínre jut.”

Ez utóbbi hasonlatról nekem más jut eszembe, mi kerül előbb-utóbb a víz felszínére, de mindegy, a lényeg az, hogy a Döbrentei-beszéd ürügyén egykor kivált balliberális írótársaság (melyet ezért azóta is busásan támogatnak, ajnároznak és fényeznek) az igazi magyar irodalom, szemben a tehetségtelen, önsajnáló bús- és mélymagyarokkal, akik a moslék alján érzik jól magukat egymás közt. Persze szamárüvöltés nem hangzik az égig, bolond az, aki megsértődik, ha a kerítés mögül megugatják. Csak hát az a kerítés, az a kordon… És itt nemcsak az írók örök hivatásrendjének becsmérléséről van szó, hiszen az „író” szó helyére különösebb fáradság nélkül beilleszthető bármely foglalkozás, például: orvos, nővér, pedagógus, buszvezető, könyvtáros vagy régész, patikus vagy… újságíró. A Népszabadság vezércikk-írójának sem személye, sem véleménye nem fontos, az viszont elgondolkodtató, hogy egy balliberális kulturális politika jól érzékelhető summázata. Illyés Gyula a „kultúrpolitikáról” egyszer azt mondta: olyan az, mint a hattyúnyakú görény.

Pártállami időkben a görénység meghatározóbb, a kultúra hattyúfeje búsan lekókad. Igaza van Makovecz Imrének: egy új, radikális Lakitelek kell.