Jimmy Carter, az Egyesült Államok Nobel-békedíjas volt elnöke heves bírálat középpontjába került legutóbbi könyve megjelenése óta.

Palestine: Peace Not Apartheid (Palesztina: Békét, ne apartheidet) című könyvében Carter a békefolyamat kudarcáért – a palesztinok és az amerikaiak mellett – legfőképpen az izraeli politikát hibáztatja. Nancy Pelosi, a Képviselőház demokrata párti elnöke a könyv megjelenését követően elhatárolódott Cartertől, kijelentve, hogy „nem a Demokrata Párt nevében beszél Izraelről”.

A Simon Wiesenthal Központ petíciót bocsátott ki, amelyben elítéli az „apartheid” szó használatát, és ugyanígy tett a volt elnöknek címzett és több napilap által is leközölt nyílt levélben a Rágalmazásellenes Liga (ADF) és az Amerikai Zsidó Bizottság (AJC) is a könyvben szereplő „igaztalan és alaptalan” bírálatok miatt. Jimmy Carter azzal válaszolt a támadásokra, hogy hangsúlyozta: az „apartheid” szó nem az izraeliek palesztinokkal szembeni bármiféle rasszizmusára utal, hanem „egy izraeli kisebbség azon vágyára, hogy elfoglaljanak és gyarmatosítsanak palesztin területeket”. Carter szerint könyve „a palesztin területeken folyó undorító elnyomást és üldöztetést, a megalázó menlevél-rendszert, valamint a palesztin polgárok és a zsidó telepesek között Ciszjordániában érvényesülő szigorú elkülönülést mutatja be. Sok szempontból ez elnyomóbb, mint a Dél-Afrikában élő feketék iránt az apartheid idején”. A Los Angeles Timesban közzétett „Őszintén beszélni Izraelről és Palesztináról” című cikkében a volt elnök nehezményezi a bírálatokat, amelyek szerinte „nagyrészt zsidó szervezetek képviselőitől származnak”, és azt állítja, hogy le akarja omlasztani „az áthatolhatatlan falat”, amely megakadályozza az amerikai közvéleményt abban, hogy lássa a palesztinok szenvedését.

* * *

Az Egyesült Államok feljogosítva érzi magát arra, hogy saját diszkrecionális hatáskörében, lényegében úgy osztogassa a demokrácia „áruvédjegyét” világszerte, mintha az a magántulajdona lenne. Sajátságos optikájában annál demokratikusabb egy rezsim, minél inkább Amerika-barát és minél inkább kiszolgálja az USA geostratégiai-gazdasági érdekeit. Nem csoda, hogy Bolívia sokáig „mintademokráciának” számított – legalábbis ezen kritériumok alapján. Történt azután, hogy 2003. október 11-12-én Gonzalo Sanchez de Lozada elnök parancsára a hadsereg tüzet nyitott az ország szénhidrogénkincseinek eltékozlása ellen tüntető tömegre. A mészárlás 78 halálos és több száz sebesült áldozatot követelt. (A bolíviai elnöknek nem ez volt az első „kilengése”. Ugyanazon év februárjában is a választópolgárok közé lövetett. Akkor 34-en életüket vesztették és kétszázan megsebesültek az alacsony jövedelműekre kivetett új adó miatt tiltakozók közül.) Normális esetben az ilyesfajta vérengzés(ek)nek világméretű felháborodást és a világ vezető demokráciájának erélyes fellépését kell(ene) kiváltaniuk. Ez utóbbi nem is késlekedett sokáig. Mindjárt az eseményeket követő napon Condoleezza Rice (akkoriban Bush személyes tanácsadója) az Amerika-közi Sajtótársaság Chicagóban ülésező tagjai előtt kijelentette, hogy Washington óvja a tüntetőket (!) „minden olyan kísérlettől, amely a demokratikusan megválasztott kormány erőszakkal történő megdöntésére irányul”. Emlékeztetőül: amikor 2002. április 11-én Venezuela ugyancsak demokratikusan megválasztott elnökét, Hugo Chávezt katonai pucscsal (ideiglenesen) elmozdították posztjáról, az amerikai kormány haladéktalanul elismerte a puccsisták által hatalomra segített új vezetést, azzal a hazug ürüggyel, hogy Chávez „a népére lövetett”. A bolíviaiak által csak „Mészárosnak” titulált Sanchez de Lozada a népharag elől külföldre menekült és nem máshol, mint Miamiban talált menedéket. Nyilván tisztában volt vele, hogy amerikai patrónusai részéről nem fenyegeti az a veszély, hogy bíróság elé állítják emberiség elleni bűntettei miatt. Már csak a múltbéli szolgálataira való tekintettel sem. Tervezési miniszterként 1986 és 1989 között Washington elvárásaihoz igazodva a Jeffrey Sachs-féle „sokkterápiának” vetette alá országát, első elnöki mandátuma (1993-1997) idején pedig az USA nyomására kíméletlen hadjáratot indított a vidéki lakosság hagyományos megélhetését biztosító kokaültetvények megsemmisítésére és megkezdte a kulcsfontosságú állami gazdasági szektorok amerikai magánkézbe adását, miközben mesés vagyont harácsolt össze magának. (Jellemző ugyanakkor az is, hogy az elvileg jobboldalinak számító Sanchez de Lozada a százezrek elszegényedését okozó ultraliberális gazdaságpolitikát eszmei-politikai riválisa, a szociáldemokrata Jaime Paz Zamora cinkos támogatásával valósította meg.)

* * *

Szenzációs és már a címével is sokkoló (Pasque di sangue. Ebrei d’Europa e omicidi rituali, azaz Véres húsvétok. Európai zsidók és rituális gyilkosságok, Mulino, 364. old.) könyvében Ariel Toaff, a zsidó étkezési kultúra szakértője, aki az izraeli Bar-Ilan Egyetemen középkori történelmet tanít, nem kevesebbet állít és bizonyít, mint hogy a középkor folyamán egyes askenázi fundamentalista körökben a húsvéti emberáldozat igenis bevett szokásnak számított. Tézisének kifejtéséhez a szerző – civilben egyébként Róma egykori főrabbijának a fia – abból a központi szerepből indul ki, amelyet a zsidó húsvét ünneplésekor a vér birtokol: az egyiptomi fogságból való megszabadulást dicsőítő bárányvér, de a fityma vére is, amely a zsidó fiú újszülöttek körülmetéléséből ered, és amelyről az egyik bibliai passzus azt mondja, hogy először éppen az exodus során folyatták Mózes fia részéről, bizonyos ortodox hagyomány pedig Izsák vérével azonosítja, akit Ábrahám kész lett volna feláldozni Jahve kedvéért. Éppen ezért a pészach rituális vacsoráján szokás volt az ünnepi maceszt porrá szárított vérrel meghinteni és borban is feloldottak belőle a gojok fejére vont tíz egyiptomi csapás átkának családfő általi elmondása előtt. Mint az a legnagyobb olasz napilap, a Corriere della Sera 2007. február 6-i könyvismertetéséből kiderül, a zsidó vallási fanatikusok szerint erre a célra alkalmasabbat sem lehetett volna elképzelni egy, az alkalomra elrabolt és feláldozott keresztény gyerek vérénél, mégpedig kettős okból: egyrészt mert egy új Agnus Dei vérének elfogyasztásával reményeik szerint siettetni tudták keresztény üldözőik, egy „hamis és hazug” hit követőinek a végromlását, másrészt pedig szimbolikusan bosszút állhattak azokért a folyamatos megaláztatásokért, amelyeket a Jézus nevében végrehajtott kényszerkeresztelések során elszenvedtek. Áldozati értékén túlmenően az emberi vagy állati vér gyógyhatású szerként is szolgált a zsidók számára, olyannyira, hogy rabbijaik egyetértésével még a vér bármilyen formában történő fogyasztását tiltó bibliai előíráson is túltették magukat. Az ősrégi kabalisztikus hagyomány szerint ugyanis a „vérterápia” többek között csillapítja az epileptikus rohamot, stimulálja a nemi vágyat, csökkenti a menstruációs görcsöt, elállítja az orrvérzést, mindenekelőtt pedig nyomban beforrasztja az újszülötteken körülmetéléskor ejtett sebet. Ez a hiedelem teremtett gyümölcsöző üzleti alapot ahhoz az embervér-feketekereskedelemhez, amelyet ólommal bélelt bőrtarisznyát hurcoló és a termék „kóser” mivoltára vonatkozó rabbinikus igazolással ellátott zsidó mozgóárusok űztek a középkor folyamán. Az olasz lap – némi eufemizmussal – „zavarba ejtőnek” (sconcertante) minősítette a cikket.