Az öngyilkos küldetése során elsüllyedt Yamato nevű óriás páncéloshajó sorsát bemutató szuperprodukció után a japán filmgyártás most a kamikaze (a szó jelentése: „isteni szél”, a gondviselésszerű tájfunra utalva, amely a XIII. században megsemmisítette Kublaj kán mongol inváziós flottáját) pilótákat dicsőíti az Azoknak, akiket szeretünk című monstre költségvetésű filmmel, amelynek írója és producere a japán politika legnépszerűbb (és markánsan nacionalista) alakja, Isihara Sintaro, Tokió polgármestere. Május 12-én egyszerre 326 japán moziban mutatták be „az ifjúság bátorságának és szépségének szentelt” látványos filmeposzt, amelyet Sindzso Taku rendezett. Isihara, aki sikeres regényíró volt, mielőtt a politikai pályára lépett volna, azok „emblematikus alkotásaként” írta le a filmet, akik „egy »szép nemzetet« akarnak építeni a hagyományos értékekhez, nevezetesen a patriotizmushoz való visszatérésnek köszönhetően”. A történet egy japán repülőegység utolsó éjszakáját eleveníti fel és lényegében „a kamikazék anyjának” nevezett néhai Torihama Thome asszonnyal folytatott beszélgetéseken alapul, aki akkoriban éttermet üzemeltetett a Chiran légitámaszponton (ahonnan 439 kamikaze indult utolsó útjára) és szinte pótmamaként törődött ezekkel az ifjú pilótákkal. Mint ismeretes, 1944. október 25. és 1945. augusztus 15. között csaknem négyezer kamikaze vesztette életét robbanóanyaggal teletömött repülőgépében. Japánban ezeket az öngyilkos pilótákat (a speciális támadó egységet jelentő „tokko” szó alapján) tokkotai néven ismerik és – mint a film kirobbanó sikere is bizonyítja – tisztelik.

* * *

Amerikában ezzel szemben nemcsak nagyban űznek sportot a történelemhamisításból, hanem adott esetben kicsiben is. A B’nai B’rith Wallenberg-díjának berlini átadása is kínos és máig emlékezetes botrányba fulladt. Az aktuális 2000. évi díjazott egy bizonyos Paul Parks lett volna, a második világháború egyik afroamerikai „veteránja” (nem mellékesen az NAACP nevű militáns néger lobbi aktivistája), aki saját elmondása szerint részt vett a normandiai partraszállásban éppúgy, mint a dachaui koncentrációs tábor felszabadításában, ahol „természetesen” hullapiramisokat és a deportáltak szájából kitépett aranyfog halmokat vizionált. Esetében kétségtelenül fantáziálásról van szó, a díj­átadást megelőző szokásos adminisztratív vizsgálódások során ugyanis a katonai archívumokban nyomát sem találták Parks háborús hőstetteinek, aki nyilván abból a meggondolásból tört Odüsszeusz babérjaira, hogy az adott miliőben némi mitománia bocsánatos bűnnek számít. Végül azonban csalatkoznia kellett, amit ugyanis szabad Jupiternek, azt nem szabad a kisökörnek…

* * *

A történelemhamisítás persze nem csak az amerikaiak specialitása, még ha manapság Hollywood révén ők is a műfaj utánozhatatlan nagymesterei. Az Alesz Beljackij által vezetett minszki Veszna emberi jogi csoport kutatási eredményeire támaszkodva a Moscow Times már évekkel ezelőtt (2000. október 17.) fellebbentette a fátylat azokról a mészárlásokról, amelyeket a sztálini titkosrendőrség hajtott végre 1937 és 1941 között Fehér­oroszországban. Egyes hivatalos körök azonban továbbra is kötik az ebet a karóhoz, hogy a nyolcvanas évek vége óta Kurapati környékén kihantolt mintegy kétszázezer ember földi maradványai valójában a nácik által meggyilkolt zsidókéi, noha a belorusz Tudományos Aka­démia régészei által vezetett feltárások során bizonyítást nyert, hogy a kivégzésekhez használt lőszerek szovjet eredetűek voltak. Még jó, hogy voltak a nácik, akik utóbb mindenért elvihetik a balhét. Örökkön örökké. Ámen?

* * *

Mint azt könyvében Angelo Codevilla, a nemzetközi kapcsolatok neves professzora állítja (Between the Alps and a Hard Place, Regnery Publ., Washington 2000), Bill és Hillary Clinton „hangszerelte azt a reklámkampányt”, amely a Soá-sarc kivetése és behajtása céljából Svájcot „karikírozta ki”, ily módon téve szívességet a Zsidó Világkongresszus (azóta a Singer-botrányba belebukott, lásd: MD, 2007. július 12.) elnökének, Edgar Bronfmannak, aki 7 és fél millió dollár értékben a legjelentősebb anyagi támogatást nyújtotta Clinton 1996-os újraválasztásához. Min­d­ezt az amerikai exelnök neje, Hillary is megerősítette a kamerák előtt egy 2000. szeptemberi New York-i banketten, elárulva, hogy a Svájc lejáratását célzó műveletben ő volt az összekötő férje és Bronfman között: „Megkérdeztem Bronf­mantől, hogy valóban megtörheti-e a svájci bankokat? Azt válaszolta, hogy igen, de csak ha a férje támogat.” Mint a keresztapák általában, végül Bronfman is benyújtotta a számlát, Clinton pedig fizetett, mint a katonatiszt. Igaz, hogy végeredményben Svájc állta a cehet.

* * *

A kaliforniai Archives of International Medicine 2007. március 12-én közzétett tanulmánya szerint az Irakból és Afganisztánból hazatérő amerikai bakák negyede mentális zavarokkal küszködik, ami megdöbbentően magas számarány, és komoly kételyeket ébreszt a világ (állítólagos) első szuperhatalmának valós katonai kapacitását illetően, kivéve persze a légitámadásokat, amelyekben az amerikaiak verhetetlenek. Mindez megerősíti az amerikai gyalogosok totális alkalmatlanságának eddig is jól ismert tényét egy „civil” vagy „video-virtuális” erőszakkal átitatott, de a valódi háborúskodásra zsigerileg alkalmatlan társadalom kontextusában. Eklatánsan bizonyítja ezt az iraki kudarc is, még inkább, mint valaha Vietnam. Mint az a tanulmányban olvasható, a hadműveletekből hazatérő katonák öt százaléka kábítószerezésbe menekül, 13 százalékukat pedig munkaképtelenséget okozó lelki traumák gyötörnek. Ez alapján nem túlzás kijelenteni, hogy vezetőinek kardcsörtető militarizmusa ellenére a világ talán egyetlen országa sincs kevésbé felkészülve a háborúra, mint az Egyesült Államok. Persze ha minden kötél szakad, még mindig bevethetik Bruce Willist.

* * *

Sovány vigaszt jelenthet az amerikaiak számára, hogy immáron a „világ második legjobb” hadseregében sem mennek sokkal jobban a dolgok. Legutóbb Li­ba­non­ban a Hezbollah súlyos csapást mért az izraeli haderő legyőzhetetlenségének mítoszára. A Cahal krízise azonban jóval korábban elkezdődött. Ben Aluf katonai szakíró a Ha’aretz-ben közzétett cikkében már 1995 áprilisában felfedte a zsidók és hadseregük közötti egyre mélyülő szakadék tényét. Amnon Sahak vezérkari főnök akkoriban arra panaszkodott, hogy az új nemzedék elutasítja a katonai szolgálatot, pedig a 18 és 50 év közötti izraeli férfiakra és nőkre egyaránt kötelező általános hadkötelezettség tette lehetővé az ország túlélését a háborúk idején. A „választott nép” fiainak és lányainak időközben kételyeik támadtak faji felsőbbrendűségüket illetően, amelyet pedig axiómaként oltanak a besorozottakba. Jellemző módon a zsidó faji szupremácia tudata ugyanakkor továbbra is töretlenül érvényesül az Izraelbe menekített etiópiai zsidókkal szemben, akik arra panaszkodnak, hogy bőrük színe miatt hátrányos megkülönböztetés éri őket a többségi társadalom részéről: „Az izraeli diszkókba tilos belépnünk. Azt mondják nekünk, hogy ez egy magánklub, de azért van, mert feketék vagyunk” (AFP, 2000. november 1.). Lassanként tehát megoldódnak a nyelvek az izraeli társadalmat feszítő tabutémák kapcsán is, és egyre több csontváz esik ki a közösségi szekrényből. Még szó sincs általános megbánásról, de már pedzegetni kezdik például a 890. légideszant alakulat által 1956. október 13-án vagy a Ben Eliezer későbbi szocialista miniszter által 1967. június 16-án elkövetett háborús bűnöket is. Hiába követelte Herzog (akkori) izraeli elnök, hogy haladéktalanul vessenek véget az „önostorozásnak”, a kétely tartósan megtelepedett Tel-Avivban. Gish falu keresztényeiért, akiket a zsidók 1947 áprilisában kiirtottak, nyilván az utolsó ítélet napjáig késik majd a bocsánatkérés, ennek ellenére az izraeli hadsereg morálja már sohasem lesz a régi (már csak azért sem, mert időközben a homoszexualitást is engedélyezték soraiban). Izrael kudarcot-kudarcra halmoz a megtorló akciói során, már nem hisz a saját erejében, sőt a túlélése is bizonytalanná válik, hacsak… Hacsak az antiszemitizmus hirtelen fellángolása nem készteti arra a diaszpórát, hogy Izraelben keressen menedéket, mert a tapasztalat azt mutatja, hogy mindig az újonnan érkezettek a legfanatikusabbak. Eme „spontán” antiszemitizmus szításában minden bizonnyal komoly feladat hárul a Moszadra. Kérdéses persze, hogy az izraeli titkos­szolgálatnak sikerült-e megőriznie legendás hatékonyságát, vagy már ez is csak a legendák körébe tartozik…

* * *

Németországban tavaly 18 ezer embert állítottak bíróság elé „jobboldali extremizmus” miatt (köztük csupán néhány százat erőszakos cselekményekért), tehát lényegében „gondolat-bűncselekményekért” (an­ti­szemitizmus, rasszizmus, holokauszttagadás stb.). Hasonló a helyzet Auszt­ri­ában is, ahol például egy kilencvenéves bécsi nénikét azért ítéltek 200 eurós pénzbüntetésre, mert az osztrák államelnöknek írt magánlevelében (!) nemtetszésének adott hangot a holokauszttagadásban bűnösnek talált David Irving angol történész bebörtönzése miatt. Németországban és Ausztriában a jelek szerint nincs szabadság a „szabadság ellenségei” számára. Gedanken sind zollfrei?

* * *

A munka nemesít? Távolról sem minden korban és kultúrkörben. Hellászban éppúgy, mint Rómában, a „dolgozni” szónak határozottan pejoratív kicsengése volt, hiszen a „szükségszerűség” területére vonatkozott, amely összeegyeztethetetlen volt a szabad ember kondíciójával, akinek mindenekelőtt a közügyekkel kellett foglalkoznia. A monoteista kultúrákban viszont a munka pozitív töltetet kap, lényegében erkölcsi okokból (lévén ugyanolyan kötelesség, mint a böjt vagy az ima), de azért is, mert másként tekintenek a közgazdaságra és a hasznosság fogalmára. Különösen a judaizmus és az iszlám bátorítja a hasznot hajtó tevékenységeket: a munkát jelentő héber „avoda” szó liturgikus szolgáltatást is jelent, miközben a Koránban a munkát egyaránt lehet elfoglaltságnak (sugl) és teremtésnek (szün) gondolni. Ez Kel­toum Touba könyve szerint (Le travail dans les cultures mono­théistes. Ju­dais­me, christianisme, islam de l’Antiquité au XVIIIe siecle, l’Har­mat­tan, Párizs 2007) megmagyarázza, hogy számos kereskedelmi jellegű protokapitalista technika először a muzulmán és zsidó jogászoknál és kereskedőknél tűnt fel. Amint a XIV. századtól kezdve a zsidó (és muzulmán) szellemiség egyre inkább beszivárgott az európai mentalitásba, a homo oeconomicus felemelkedésével párhuzamosan a Nyugat egyre inkább a „munka civilizációjává” vált, a termelő tevékenységet téve az egyén társadalmi beilleszkedésének privilegizált eszközévé.

* * *

Mindenekelőtt a munka frontján jeleskedtek a német lutheránus egyházból kiszakadt Templomosok Társaságának tagjai is, akik a XIX. század végén azért mentek Palesztinába, hogy előkészítsék a Szentföldet Jézus feltámadására. E célból „dinamikus és modern infrastruktúrákat hoztak létre, amelyek az első cionistákat fogják inspirálni. Három évtized alatt a templomosok kulcsszerepet játszanak Palesztina társadalmi-gazdasági átalakításában, csekély számuk ellenére is: legfeljebb ezernégyszázan voltak az első világháború előtt. Dolgozóként kivívták az arab lakosság és a török vezetők tiszteletét és csodálatát”, írja a Tribune Juive franciaországi zsidó havilap (2007. július-augusztus). A szorgalmas német telepesek felvirágoztatták a vidéket: nemcsak a földművelésben és különböző kisvállalkozások létrehozásában brillíroztak, hanem bankot és szállodát is alapítottak, sőt a turizmus fejlesztésére is futotta erejükből. Noha nem voltak hivatásos urbanisták, az általuk épített takaros kőházakat mára a történelmi örökség részévé nyilvánították és aranyáron kapkodják őket (maga Olmert miniszterelnök is vásárolt egyet a jeruzsálemi német negyedben).

A palesztinai német kolónia virágzásának az első világháború sem vetett véget, pedig Németország veresége után a megszálló britek kiűzték a német állampolgárságukat megőrző telepeseket, akik csak a Versailles-i szerződés aláírását követően térhettek vissza házaikba. A harmadik generációs templomosok viszont már sokkal inkább a Mein Kampfban találtak inspirációs forrásra, mintsem a Bibliában, olyannyira, hogy 1932-ben ők alakítják meg az NSDAP első külföldi szekcióját, amelyhez hat évvel később már csaknem minden ötödik telepes csatlakozott. Német fiatalok is részt vesznek a zsidó telepek elleni 1936-1939-es arab megmozdulásokban, egyikük például bombát helyez el a Alonim kibuc mellett, amelynek hárman esnek áldozatául, pedig „Hitler hatalomra kerülésig a templomosok és a zsidók szivélyes kapcsolatokat ápoltak egymással”.

Akárcsak az európai, a palesztinai németek kálváriája is a második világháborús vereséggel veszi kezdetét. A háború kirobbanásakor a britek valamennyiüket kémkedéssel gyanúsítják, szoros felügyelet alá helyezik őket lakhelyükön, a katonakorúakat pedig az akkói koncentrációs táborba zárják. 1941-ben sokakat közülük Ausztráliába internálnak, ahol a háború végéig fogságban maradnak, és később sem engedélyezik a visszatérésüket. 1951. április 13-án azután az izraeli hatóságok felszólítják az utolsó templomosokat az ország elhagyására, vagyis a kollektív bűnösség elve alapján egyszerűen kizsuppolják őket. Tíz évvel később az izraeli kormány 54 millió márka jóvátételt fizetett Németországnak a kisajátított földbirtokaikért. Futotta a „holokauszt” kárpótlásáért kizsarolt orbitális összegből.