Peter Sloterdijkkal közösen jegyzett dialóguskötetében (Les battements du monde, Pauvert, Párizs 2003) Alain Finkielkraut, a párizsi médiaértelmiség vezéralakja a modernitás ikonjaihoz számítja a „XX. század által traumatizált” Európa szisztematikus bűnbánatmániáját is.

Ez a bűnbánó Európa szerinte „szívesebben fitogtatja a rémtetteit, mint a hőstetteit, és amiatt tapsol önmagának, mert már nem tapsolja meg önmagát. […] Példaképe (és lelkiismeret-furdalása) már nem Dávid és Salamon állama…, hanem a hazátlan zsidó alakja”, filozófiai kedvence pedig egész egyszerűen a Másik figurája. „Óh, a Másik! […] Az egyedüli érték, amely ellenáll a tomboló nihilizmusnak,… a ködbe veszően fenséges alak”, aki iránt napjaink doxája „állandó tiszteletet” tanúsít. A Másik (másság) iránti eme feltétlen szeretet, amelyet Georges Palante „papi szellemiségnek” nevezett, természetszerűleg a meszticizációban ölt testet. Ez napjaink antirasszizmusának legfőbb értéke és kulcsszava, az „új valláspótlék, amely üldöz és megfélemlít, de ezt a szeretet és az egyenlőség nyelvén teszi” (Philippe Muray), az egyedüli ideológia, amelynek az emberi-jogizmussal együtt még polgárjoga van. Az emberi jogok ideológiájával szembeni engesztelhetetlen bírálatában Finkielkraut megállapítja, hogy „a tekintélyt összekeverik a hatalommal, a hatalmat pedig a zsarnoksággal”, éspedig „a megőrült szabadság- és egyenlőségeszme […], valamint az emberi világra rászabadított emberi jogok alapján”.

*

„Bosszant, sőt lesújt, hogy az antifasizmus mekkora helyet foglal el a politikai vitában. […] Ez odáig vezet, hogy a világ politikai látomását a világ kizárólagosan erkölcsi látomásával cserélik fel. Márpedig a politikának az emberi pluralitással van dolga. A világ morális látomása ezt a nehéz pluralitást egy dualitással helyettesíti: a jó erői a rossz erői ellen. Egy manicheus, sőt gnosztikus látomásról van tehát szó. […] Látjuk, hogy hogyan fordítják a »fasiszták« ellen azt a szókészletet, amelyet mindig is a szélsőjobboldal használt ellenségeivel szemben: az orvosi, biológiai, gyökerestől kiirtó szókészletet. Ez így érhető is. Ha ugyanis a világ a jó és a rossz erői közötti összecsapásra korlátozódik, akkor ez utóbbiakat el kell tüntetni.” (Alain Finkielkraut, „Halte aux outrances médiatiques!”, Le Figaro-Magazine, 1998. április 10.)

*

Miközben a szülőhazájában alig másfél évtizede elszenderedett (a Föld számos országában azonban továbbra is élő és viruló) kommunizmus bűneivel szemben egyfajta általános amnesztia és amnézia érvényesül világszerte, addig az immáron több mint hat évtizede levert (náci)fasizmus bűnlajstroma groteszk módon tovább bővül, egyre újabb és újabb ördögűzésekhez és leszámolásokhoz szolgáltatva eszmei ürügyet és morális alapot. Az eredeti tartalmától mára teljesen megfosztott, puszta szitokszóvá és tetszés szerint tágítható gumifogalommá degradált „fasizmus” kifejezéssel való propagandisztikus játszadozás egyik legutóbbi iskolapéldája Paul Berman állásfoglalása, amelyet a Szaddám Huszein elleni bírósági komédia kapcsán tett közzé a vezető olasz napilap (Corriere della Sera, 2006. június 21.). Ebben az amerikai liberális értelmiség vezéralakja, elviekben a halálbüntetés deklarált ellenzője (de csak akkor, ha „egy ártatlan afroamerikai ellen használják a kötelet”), az iraki exdiktátor halálra ítélése mellett kardoskodik, éspedig azon az alapon, hogy Szaddám rezsimje „fasiszta természetű volt, amelyet a világ nagy része továbbra sem vesz tudomásul, és mérhetetlenek a bűnei”. Szaddám fasiszta? Ugyan mi más lehet, hiszen a tárgyaláson maga mondta, hogy „Kövessük Mussolini példáját! A végsőkig álljunk ellent a megszállásnak!”, érvel Berman, aki szerint ugyanakkor „Szaddám elítélése mindenekelőtt szimbolikus tett […], éppen úgy, mint Adolf Eichmann esetében, akit ’62-ben Izrael ítélt el, egy olyan ország, ahol nem létezik a halálbüntetés”. Ezután a nevetségessé válás kockázatával mit sem törődve szemrehányást tesz a Nyugatnak, hogy „továbbra is alulértékeli a történelem egyik legrosszabb bűnözőjét”, majd miután kénytelen-kelletlen elismeri, hogy a Szaddám elleni per tele van szabálytalanságokkal (Előre a nürnbergi úton!), képes azt állítani, hogy „az (iraki) nép egyhangúan megszavazta a jelenlegi kormányt és mindig is lenézte [sic!] Szaddám Huszeint”. A történeti hűség nagyvonalú kezelésén túl mindebből az a legfőbb tanulság, hogy amikor az anyaország képzelt vagy valós ellenségeivel való leszámolásról van szó, akkor a Berman-féle „liberálisokról” azon nyomban lemállik a liberalizmus felszíni máza, és előbukkan alatta a bolsevizmus zsigeri váza. Naturam expellas furca, tamen usque recurret.

*

„A mai moralizmus a múlt moralizmusától eltérően már nem keresztényi, hanem világosan baloldali. Az abszolút rosszat – amelyre minden moralistának szüksége van azok gyalázásához, akik szerinte nincsenek attól elég meszsze – a közelmúlt történelméből veszik, a nácizmussal mint csúcsponttal, így tehát fasizmusként, rasszizmusként, antiszemitizmusként jelölik. […] A legáltalánosabb és bizonyos módon alapvető eljárás, a »kizárt harmadik« eljárása. Ez alapján mindazokat, akik nem antifasiszták, mint mi, azzal lehet gyanúsítani, hogy elnézőek a fasizmussal szemben. Tudvalevőleg ez volt már a kommunisták taktikája is a harmincas években, amely lehetővé tette számukra, hogy nemeslelkű antifasisztának álcázzák magukat. Következménye az ellenfél szisztematikus diabolizációja… Az ilyen ellenféllel szemben az egyedüli alkalmas magatartás a (polgár)háború lenne, minden próbálkozás a nüanszok megfogalmazására pedig egyenlő az árulással. […] Nem kell alábecsülni a média hatalmát sem. A cinkossággal gyanúsított egyén (legszívesebben kollaborálást mondanának) nagyon nehezen fogja tudni megvédeni magát és lemosni magáról a vádakat, amelyek egyhangúlag támogatott értékeken nyugszanak. Az újságírói pozíció különösen megfelel az új moralistáknak. Ez esetben a vád ítéletet jelent… A nyilvános leleplezés azt jelzi, hogy kezdődhet a boszorkányüldözés. A társadalmi kiközösítés, a gyanúsítás stigmái nem kevésbé hatékonyak, mint a megtorlás régi formái, még ha kevésbé brutálisak is.” (Tzvetan Todorov, „Un nouveau moralisme”, Le Débat, 1999. november-december)

*

Günther Anders Husserl és Heidegger tanítványa volt (és Hannah Arendt első férje). Származása és a nácizmussal való nyílt szembenállása miatt 1933-ban kénytelen volt elhagyni Németországot, és az Egyesült Államokban telepedett le. A háború után az atomellenes mozgalomhoz csatlakozott és a Russell Bíróság keretében vállalt szerepet. Egy 1979-es interjúkötetben (Die Zerstörung einer Zukunft) Mathias Greffrath-tal beszélgetve meglepő gondolati autonómiáról tesz tanúbizonyságot, például azzal, hogy már akkoriban is azonos szintre helyezi a kommunizmust és a nácizmust, miközben a cionizmussal szemben is meglehetősen távolságtartó. Nem kíméli Amerikát és különösen az amerikai tudományos életet sem: „Ott csak akkor vettek valakit komolyan, ha egyetlen nagyon aprólékos szaktudáson kívül nem tudott semmit. Az általános műveltséghiány a komolyság kritériuma volt”. Anders egyébként szigorú kritikával illeti Heideggert és Gehlent is, anélkül hogy palástolni próbálná az irántuk érzett leküzdhetetlen csodálatát. Ugyanakkor azt sem titkolja el, hogy egyetemistaként igencsak megdöbbent mestere, Husserl filozófiai műveletlenségén, akit személy szerint sokkal közelebb érzett magához.

*

„Sztálinból teljesen hiányzott a személyes karizma. Kremlbeli irodájába zárkózva éjjel-nappal titkos manővereket sző, tömegmészárlásokat tervez, és sohasem beszél a szovjet néphez, amely csak a propaganda-fényképekről ismeri őt. Hatalma egy láthatatlan maffiózóéra hasonlít, azzal a különbséggel, hogy ez a maffiózó egy hithű, valódi bolsevik, aki kész az ideológiája megvalósítására, még ha ehhez ki is kell irtania az orosz nép felét. […] Hitlerhez viszonyítva Sztálin sokkal véresebb zsarnok volt, aki ráadásul borzasztóan fenekedett a saját népére, amit a III. Birodalom vezére nem tett, a zsidók kivételével. Történelmi szinten azonban, nevezetesen a külpolitika irányításában, a hatalmi játszmában és a háborúban sokkal nagyobb kaliberű volt német ellenfelénél. Azt lehet mondani, hogy ebből a szempontból – természetesen minden erkölcsi értékítéletet mellőzve – kétségtelenül ő volt a XX. század legügyesebb és legálnokabb politikusa. Az a stratégia ugyanis, amelyet 1933-1934 körül vállal, a számítás, a türelem, a cinizmus és a ravaszság modellje; és egy olyan elsöprő győzelem szentesítette, amely nem volt kezdettől fogva bebiztosítva. Ennek a stratégiának antifasizmus a neve.” (Dominique Venner, Le Siecle de 1914. Utopies, guerres et révolutions en Europe au XXe siecle, Pygmalion, Párizs 2006).

*

Az egyházak és a keresztény csoportok társadalmi doktrínáiról írt 1912-es, nagy visszhangot keltő könyvében Ernst Troeltsch német szociológus azt tanulmányozta, hogy történelme során a kereszténység miként lavírozott a világgal szembeni közömbösség evangéliumi parancsolata és a világi realitásokkal való kompromisszum szükségessége között. Eszerint két egymással szemben álló keresztény etikát különböztetett meg, amelyek eltérő társadalmi típusokat szültek, mégpedig az egyházat, illetve a szektát. Max Weber elméletére reagálva, aki összefüggésbe hozta a református hitet a demokratikus társadalom felemelkedésével, Troeltsch úgy mutatta be a protestantizmust, mint amely beteljesítette e két valóságrend szétválasztását. Végkövetkeztetése szerint a modernitásban nem lehetséges keresztény szociális doktrína, mert a kereszténység többé már nem képes beavatkozni a világi létezés meghatározásába és megszervezésébe, és mert a két valóságrend szétválasztása beteljesítette a kereszténység eredeti programját, a reménység átvitelét egy jobb világba, tudniillik a túlvilágra.

*

George Kennann amerikai diplomata mondta 1948-ban: „Mi birtokoljuk a Föld gazdagságának a felét, miközben lakosságának csak alig hat százalékát képviseljük. […] Ilyen körülmények között mindenképpen irigységet vagy neheztelést váltunk ki. Valódi feladatunk az elkövetkező időszakban egy olyan kapcsolatrendszer kialakítása, amely lehetővé teszi, hogy fenntartsuk ezt az egyenlőtlen állapotot. […] Nem is olyan távoli már az a nap, amikor kénytelenek leszünk közvetlenül az erőviszonyoknak megfelelően cselekedni. Következésképpen minél kevésbé zavartatjuk magunkat idealista szólamokkal, annál jobb.” Nos, ami azt illeti, az amerikai kormányok mindig is ebben a szellemben cselekedtek, vagyis fegyveres erőt alkalmaztak a gyöngék és gazdasági zsarolást a kevésbé gyöngék megtörésére, az idealista szólamokról azonban máig sem voltak képesek lemondani. Maga az USA alkotmánya is totalitárius lényegű, sokkal inkább az, mint az egykori Szovjetunió alkotmánya (amellyel kapcsolatban sokkal inkább az volt a gond, hogy egyáltalán nem alkalmazták), az ebből eredő társadalom pedig valójában egy sajátos „egypártrendszer”, amelynek rivális irányzatai a szamár és az elefánt (Roger Garaudy dixit), és mint minden totalitárius társadalom, ez is a feljelentésen és besúgáson alapszik. Jellemző, hogy az amerikanizmus sajátos különlenyomatát nyújtó hollywoodi termelési rendszer úgy hasonlít a szovjet termelési módra, mint egy csepp gin egy csepp vodkára. Asinus asinum picat… Az egyik legtipikusabb „Made in Hollywood” fémjelű sztálinista propagandafilm egyébként Michael Curtiz alias Kertész Mihály (többek között a Casablanca és a Robin Hood rendezője) alkotása. Az 1943-ban gyártott Mission to Moscow nemcsak bárgyúan idilli képet fest a Szovjetunióról (ahol kaviáros szendvicset árulnak a vasúti pályaudvarokon!), hanem még cinikus módon igazolni is próbálja a moszkvai politikai pereket, a vérügyész Visinszkijt egyenesen az emberi jogok apostolaként ábrázolva. Ez a film, amelyhez valószínűleg még a legelvakultabb szovjet rendező sem adta volna a nevét, a Roosevelt elnök kebelbarátjának számító moszkvai amerikai exnagykövet, Joseph E. Davies visszaemlékezésein alapul, és Roosevelt személyes óhajára készült. A demokrácia legnagyobb dicsőségére…

*

Apropó sztálinizmus. Nelson Mandela kiszabadulása óta Leonard Peltier indián aktivista tartja „a világ legrégebbi politikai foglya” kevéssé irigylésre méltó titulusát, akit 1977-ben életfogytiglani szabadságvesztésre ítéltek kreált bizonyítékok alapján. A legsötétebb sztálini időket idéző koncepciós eljáráshoz a demokrácia legfőbb szószólója és fegyveres világexportőre, az Amerikai Egyesült Államok adott terepet. Peltier egyetlen bűne az volt, hogy az Amerikai Indián Mozgalom (AIM) sziú aktivistájaként védelmezni merészelte népét. Börtönévei alatt született írásai töretlen harciasságról tanúskodnak. Emlékeztetőül: a ’70-es évek folyamán valódi polgárháború zajlott több amerikai indián rezervátumban az ősi szokásokhoz való visszatérést szorgalmazó tradicionalisták és az állami szervekkel fenntartott gyászos kollaborációs politikát pártoló modernisták között. Az ellenállás lándzsahegyének számító AIM („Red Power!”) a tradicionalistákat és azt a fiatal indián nemzedéket tömörítette, amely a vietnami háború elleni és beatnik-mozgalomban kovácsolta ki forradalmi tudatát. Leonard Peltier volt az egyik vezetőjük, aki a szövetségi hatóságokkal dacolva az indiánok kulturális újjászületéséért harcolt, hiszen „a XX. század második felének nagy részében a kormány igyekezett megszabadulni tőlünk, belemerítve bennünket a társadalom által kivetett egyének multikulturális tömegébe”. Noha a katolikus hitben nevelkedett, inkább ősei vallását részesíti előnyben, amely visszaadta neki a régmúlt indián harci szellemiséget. „A Nap tánca a mi vallásunk, a mi erőnk. Nagy büszkeséget merítünk ebből az erőből, amely lehetővé teszi számunkra, hogy inkább ellenálljunk a fájdalomnak, a kínzásnak és bármilyen pernek, minthogy eláruljuk népünket.” A magafajta indián aktivista számára azonban népének védelme a természeti környezet megóvásán keresztül valósul meg. A Föld technicista és kalmárszellemű kizsákmányolásával szemben, amelyet a vörösbőrűek „eredendő bűnnek” tartanak, Leonard Peltier szerint „a világ bennszülött népeire kellene bízni a Föld védelmét, amelynek ők a természetes őrzői és képviselői”. Az amerikai uralkodó osztályok képmutatására a sziú főnök azzal válaszol, hogy kimondja az igazat: „Bűntetteket követtek el az emberiség ellen, miközben ájtatos szavakat intéztek a világhoz az emberi jogokról. Amerika, mikor fogod tisztelni a saját elveidet?” (Az idézetek Leonard Peltier Écrits de prison című könyvéből valók, Albin Michel, Párizs 2000) Ceterum a kommunizmus százmillió ember haláláét felelős.