Orvosi kísérleteket végezni foglyokon vagy másokon tudtukon és/vagy beleegyezésükön kívül – mindeddig azt hittük, ilyesmire csak a nácik vetemedtek. E téren elhíresült specialistájukat dr. Mengelének hívták. Ma már persze tudjuk, hogy távolról sem volt egyedül. Elleen Welsome többéves kutatómunka után publikált könyvéből (The Plutonium Files. America’s Secret Medical Experiments in The Cold War, The Dial Press, 1999) ugyanis kiderült, hogy az amerikai hadsereg – zömében 1946 áprilisa és 1947 júliusa között – olyan kísérleteket végzett, amelyekben a kísérleti nyúl szerepét emberekre osztották. Mások mellett például 829 terhes nő kapott radioaktív „izotópkoktélt” a Vanderbildt Egyetem kórházában; 74 fiútanulót radioaktív vassal dúsított tejjel itattak 1947-től 1953-ig a Boston melletti Farnald állami iskolában; Oregon és Washington fegyintézeteiben 131 rab kapott 600 rad besugárzást a heréire 1963 és 1971 között; katonák ezreit tették ki sugárzásnak a légköri atomrobbantások során, hogy meggyőzzék a kongresszust és a közvéleményt az atombomba háborús helyzetben történő bevethetőségéről. Maga a téma 1993-ban bukkant fel először a sajtóban. Akkoriban Clinton vizsgálóbizottságot nevezett ki, amely végül is anélkül fulladt bele saját fontosságának a tudatába, hogy megnevezte volna a felelősöket. A számonkérés elmaradt. Haja szála sem görbült senkinek. Mindössze annyi történt, hogy az elnök bocsánatot kért az érintettektől, akiket peren kívül kárpótoltak. A rend tehát helyreállt. Újra minden oké. A jenki mengelék jól megérdemelt nyugdíjukat élvezik Floridában. Egyvalami maradt változatlanul érvényben: emberiség elleni bűntetteket csupán németek követhetnek el. Magától értetődően. Vagy mégsem?

Az izraeli 10-es tévécsatorna 2004. augusztus 14-én mutatta be David Belhasszen és Aser Hemiasz The Ringworm Children című dokumentumfilmjét, amely az izraeli Munkapárt megalapítóinak legsötétebb titkáról: szefárd zsidó fiatalok szándékos sugárfertőzéséről lebbentette fel a fátylat. A film szerint 1951-ben dr. Haim Seba, az izraeli egészségügy-minisztérium főigazgatója hét röntgengépet hozott az Egyesült Államokból, amelyeket az amerikai hadsereg bocsátott a rendelkezésére abból a célból, hogy tömeges kísérleteket végezzenek velük szefárd fiatalok egy egész nemzedékén, akik mindegyike a maximálisan megengedett röntgensugárdózis 35 ezerszeresét kapta. Ellentételezésként az amerikai kormány 300 millió izraeli fontot (az izraeli egészségügyi tárca akkori éves költségvetésének ötszörösét) fizetett évente az izraelieknek.

Megtévesztésül „iskolai kirándulásra” vitték a kísérletezésre kiválasztott gyerekeket, a szülőknek pedig utólag azt mondták, hogy a besugárzás egy pikkelysömörjárvány kezelésére szolgált. Röviddel a „speciális kezelést” követően hatezer gyerek meghalt, sok túlélőnél különböző daganatos betegségek alakultak ki, amelyek következtében az évek során további ezrek vesztették életüket egészen napjainkig. Az áldozatok többsége marokkói származású volt, mert a marokkói zsidók képviselték a szefárd bevándorlók többségét. A film bebizonyítja, hogy ez az eljárás egyáltalán nem volt véletlenszerű. Akkoriban a röntgensugárzás veszélyességét már vagy négy évtizede ismerték. Egy 1952-es szakmai kézikönyvben olvasható, hogy gyermekek esetében a megengedett maximális dózis 5 rad volt Izraelben. A tévedés lehetősége tehát teljességében kizárt. Kétségtelenül szándékos akcióról volt szó.

David Deri mint az egyik kísérleti alany hangsúlyozza, hogy kizárólag szefárd gyerekeket vetettek alá besugárzásnak: „Néhány fickó jött az iskolába és a nevünket kérdezték. Az askenázi nevű gyerekeknek azt mondták, hogy üljenek le. A barna bőrű srácok viszont az autóbuszban találták magukat.” Megszólal egy történész is, aki nagyjából felvázolja az eugenista mozgalom történetét, majd sommásan kijelenti, hogy a pikkelysömör- művelet valójában egy eugenista program volt, azzal a célkitűzéssel, hogy kiküszöbölje azokat (ti. a szefárdokat), akiket az izraeli társadalom gyönge láncszemének tartottak. „Ez holokauszt volt. Egy szefárd holokauszt! És tudni akarom, hogy miért nem akadályozta meg senki?”, tódítja egy marokkói asszony.

Mindenesetre utólag már nehéz lesz kideríteni. Boaz Lev, az izraeli szaktárca szóvivője szerint ugyanis az üggyel kapcsolatos csaknem összes irat – minő malőr! – megsemmisült egy tűzvészben. Kiderül még a filmből, hogy mivel a negyvenes évek végén egy amerikai törvény megtiltotta az embereken való kísérletezést, adott esetben börtönlakók, ideggyógyintézeti kezeltek és más humán „kísérleti nyulak” besugárzását is, az amerikai nukleáris programhoz új emberforrást kellett találni. A megoldás, mint láttuk, az izraeli kormánytól jött, amelyet akkoriban David Ben Gurion vezetett, és többek között olyan nevek fémjeleztek, mint Móse Sarett (külügy), Golda Meir (munkaügy) és Joszef Burg (egészségügy), illetve a kabinet legmagasabb rangú nem miniszter tagjaként Simon Peresz (a hadügy főigazgatója). Az előbbiek már valamennyien halottak, Peresz viszont jelenleg Izrael államfője.

Jellemző módon a film levetítését követő stúdióbeszélgetésben Dan Margalit műsorvezető azzal próbálta igazolni a történteket, hogy „szegény volt az állam, egyik napról a másikra élt”. Mindenesetre Simon Peresz mint az egyetlen még életben lévő „titokgazda” következetesen hallgat a szefárd gyermekek és fiatalok tömeges megmérgezéséről, és a film körül egyébként is totális csönd honol Izraelben. Így aztán egyre kisebb az esélye annak, hogy a túlélők kárpótlást követeljenek az amerikai és az izraeli kormánytól a „szefárd holokauszt” miatt. Elképzelhető persze, hogy a már jól bevált gyakorlathoz híven ez alkalommal is a német népet (mint „minden gonoszság ősforrását”) pumpolják meg. Elvégre a röntgensugárzás feltalálója is tőlük került ki.

Ha már a filmeknél tartunk, egy lassan már szakállas amerikai vicc szerint legalább három jó okunk van azt feltételezni, hogy Jézus néger volt: mindenkit a „testvérének” (brother) hívott, szerette Isten dicsőségét énekelni (gospel) és nem volt méltányos a pere. Valószínűleg erre alapoztak a Color of the Cross (A feszület színe) című amerikai film alkotói is. A tavalyi cannesi fesztivál filmpiacán bemutatott – és Európában mindenekelőtt a francia, az olasz és a lengyel nézőket megcélzó – produkcióban ugyanis a bibliai történet emblematikus szerepeit: Jézust, Máriát és Józsefet fekete bőrű színészek alakítják (ahogyan korábban Kevin Smith Dogmájában is). Ugyanakkor viszont a Jézust kereszthalálra ítélő zsidótanács (Szanhedrin) tagjait és az ítéletet végreható római katonákat fehérek személyesítik meg. Nyilván csak a kontraszthatás kedvéért.

Cecil Murray tiszteletes, aki a forgatókönyvet – Jean-Claude La Marre, a haiti származású Jézus-imitátor társaságában – jegyzi, Amerika-szerte ismert egyházi személyiség. A Los Angeles-i Első Afrikai Metodista Episzkopális Egyház 27 éven át hivatalban lévő lelkipásztoraként számos hírességet (köztük Nelson Mandelát, Bill Clintont, Michael Jacksont) látott vendégül templomában. Három évvel ezelőtt gyülekezeti tisztét filmproducerségre cserélte, és mint mondja, azért vett részt a heterodox Jézus-film elkészítésében, mert szerinte „valószínűbb, hogy Jézus fekete volt, mint hogy európai” (értsd: fehér). Jessie Levostre, a filmet kivitelező Nu-Lite (Új fény) Entertainment társigazgatója a maga részéről úgy véli, hogy a film alternatívát jelenthet „a fehér ember arcvonásai alatt [megjelenített] Krisztushoz képest, akiben a fekete gyerekek nem tudnak magukra ismerni, noha a történelem és a földrajz kétségessé teheti ezt a tényezőt [ti. Jézus fehér mivoltát]”. Maga a főszereplő is ezt a magyarázatot visszhangozza: „Az emberek évszázadok óta készpénznek vették Leonardo da Vinci Jézus-portréit. Mi egy másik képet ajánlunk.” Kenneth Halsband társproducer ennél sokkal politikusabb magyarázattal hozakodik elő: „Ha a feszületen ezt a fekete embert látjuk, ez azonnal a hatvanas évekre [vagyis az amerikai négerek emancipációs mozgalmának időszakára] emlékeztet”, azt sugallva ezzel, hogy Jézust kétségtelenül a bőrszíne miatt veszejtette el a zsidók és a rómaiak alkalmi fehér szövetsége. A filmkészítők szellemi ihletforrása akár Seik Anta Diop szenegáli egyetemi oktató, a néger faji felsőbbrendűség apostola is lehetett, aki szerint „az ősi Egyiptom a néger univerzum része volt”, vagy esetleg a Martiniques szigetéről való Seik Masza Szeku Maga, aki úgy vélte, hogy Kánaán, az Ígéret földje nem ott volt, ahová a Biblia helyezi, hanem valahol Dél-Egyiptomban, Afrika szívében. Következésképpen nemcsak Jézus volt fekete, hanem a héberek is…

Nemrég Egyiptomban is filmet forgattak Jézusról A Messiás Úr élete és passiója címmel. A Fayez Ghali szövegkönyve alapján Szamir Szeif által rendezett alkotásnak elég nehéz születése volt. Előbb ugyanis a muzulmán ország legfőbb filmügyi illetékese, Ali Gomaa, a kairói Al-Azhar Egyetem muftija megtiltotta a forgatást, azzal az (átlátszó) ürüggyel, hogy Krisztus nemcsak a keresztények prófétája, hanem az iszlámban is jelen van, márpedig az iszlám törvényei tiltják a próféták ábrázolását. A kopt keresztény alkotók szerint azonban ebben az ügyben nem a muzulmánokat illeti a végső döntés joga, annak ellenére sem, hogy az országban ők alkotják a lakosság többségét. (A helyi kopt kisebbség az ősi egyiptomiak elarabosodott utódaiból áll.) Több hónapos huzavona után a film végül is zöld utat kapott az Al-Azhartól. Talán mondani sem kell, hogy – eléggé el nem ítélhető és igencsak ikonoklaszta módon – Jézust ez alkalommal sem fehér bőrű, szőke hajú és kék szemű színész személyesítette meg, mint rendesen és mint (Leonardo óta) illene.

Az egyiptomiak, mint láttuk, kissé akadékoskodtak a kopt Jézus-film esetében. Az a keresztény vesse azonban rájuk az első követ, aki nem tenné ugyanezt, ha netán egy kisebbségi muzulmánnak támadna az a hajmeresztő ötlete, hogy Mohamed-filmet forgat az ő országában. (Ami késik, nem múlik…) Az amerikaiak, mint tudjuk, példásan jó keresztények. Nap mint nap számtalan tanújelét adják őszinte vallásos érzéseiknek, és a felmérések is egyértelműen megerősítik az egyszerű amerikaiak Isten iránti elkötelezettségét, hiszen a fehér világban sehol sem olyan magas a rendszeresen templomba járók és ott hévvel ájtatoskodók aránya, mint az Egyesült Államokban. Ezért is volt visszatetsző (vagy éppen hogy érthető – nézőpont kérdése az egész) az a hecckampány, amely az arab nyelv és kultúra oktatására szakosodott első New York-i iskola létrejöttét kísérte nemrég (Corriere della Sera, 2007. október 6.). A Khalil Gibran libanoni maronita-keresztény költőről elnevezett „Nemzetközi Akadémia” (az amerikaiasan fellengzős titulus ellenére valójában egyszerű középfokú tanintézet) miatt kialakult frontvonal két oldalán – jellemző módon – jobbára a város befolyásos zsidó személyiségei és szervezetei néztek egymással farkasszemet. Az ellenzők Dov Hikind, Brooklyn demokrata párti képviselője és Daniel Pipes neokon guru által vezetett tábora szerint az iskola valójában az „al-Kaida fészke” és „terrorista-jelöltek kiképzőhelye”. Velük szemben a New York jelenlegi és egyik régebbi polgármestere, Michel Bloomberg és Ed Koch, valamint néhány rabbi és a Jewish Week hetilap által támogatott „medresze-koalíció” tiltakozott az „arab”, a „muzulmán” és a „terrorista” szavak szinonim fogalomként való használata ellen, és az iskola fennmaradása mellett kardoskodott. Végül a szó szoros értelmében is salamoni döntés született: az iskola marad, de élére a korábbi jemeni muzulmán származású helyett egy amerikai zsidó származású igazgatónő került. Ő ugyan egy szót sem beszél arabul, de oda se neki. Azért csak éljen a vallások és kultúrák közötti párbeszéd!

Ceterum a kommunizmus százmillió ember haláláért felelős.