Kazahsztán tánca a szakadék szélén

Vészterhesen indult az új év Közép-Ázsia legnagyobb országában. Drámai üzemanyag-áremelkedést követően tömegtüntetések kezdődtek Kazahsztán nyugati részében, melyek futótűzként terjedve hamarosan elérték a legnagyobb városokat is. A megmozdulások akkor sem csitultak, mikor a kormányzat visszavonta az áremelést, sőt, ezek után váltak igazán erőszakossá.

A helyzet odáig fajult, hogy a felkelők kormányzati épületeket ostromoltak meg, illetve foglaltak el, és megszálltak egy nemzetközi repteret is.

A kormányzat azonban kemény választ adott a fejleményekre: az elnök, Kaszim-Zsomart Tokajev éleslőszer bevetésére utasította a biztonsági erőket, valamint segítséget kért a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetétől (KBSZSZ). A Moszkva által vezetett katonai szövetség azonnal igent mondott, és az első orosz alakulatok már másnap reggel megjelentek a volt szovjet tagköztársaság területén. A kazah kormányerők végül helyreállították a rendet. A lázadást úgy tudták leverni, hogy a külföldi csapatok éles bevetésére sor sem került, és – Tokajev elnök bejelentése szerint – napokon belül távoznak is. Sokakat foglalkoztat a kérdés, hogy mi is történt valójában. Népfelkelés volt mindez, egy újabb színes forradalom kísérlete, vagy valami egész más? Járjuk körül a témát!

Különböző verziók láttak napvilágot

A kazah kormányzat álláspontja szerint a lázongások hátterében külföldön kiképzett, illetve az elmúlt időszak közel-keleti konfliktusaiban harci tapasztalatot szerző dzsihádista csoportosulások álltak. Éppen erre hivatkozva kértek segítséget a szövetségeseiktől. Óva intenék bárkit attól, hogy egy erőszakos belső válságban vergődő ország hivatalos vezetésének vakon higgyen, de ezzel együtt tény, hogy az Iszlám Állam fizikai kalifátusának leverése óta folyamatosan érkeznek – hitelt érdemlő forrásokból is – olyan információk, melyek szerint a terrorszervezet harcosai többek között Közép-Ázsiában találtak új otthonra.

Bár Moszkva hivatalosan elfogadta a kazah magyarázatot, több Kreml-közeli elemző is beszélt arról, hogy a kazahsztáni lázongások mögött egy újabb, nyugatról szervezett színes forradalom kísérlete állhat. Érvelésük szerint a NATO komolyan aggódik, hogy Oroszország fegyveres támadást tervez Ukrajna ellen, és ezt megakadályozandó megkísérelték jelentősen destabilizálni Kazahsztánt, ezzel olyan biztonsági veszélyforrást létrehozni az oroszok déli határán, amely hosszú időre leköti a figyelmüket és az erejüket. Ha ez történt, akkor a Nyugat irgalmatlanul elszámította magát, hiszen – jelen állás szerint – az orosz befolyás Kazahsztánban jócskán megnőtt, ráadásul úgy, hogy a válság aktív szakasza rövid idő alatt lezárulhat.

A nyugati sajtó az eseményekben korrupcióellenes, szabadságvággyal átitatott népfelkelést látott. Napjainkban már megszokhattuk, hogy a fősodor mindig korrupcióellenes, haladár népfelkelést vizionál, ha erőszakos tömegmegmozdulás történik egy nem kellően liberális országban, de agresszív tömeget, ha a demonstrációra Hollandiában vagy Franciaországban kerül sor. Be kell látnunk viszont, hogy az üzemanyagár duplájára emelése igencsak valós felháborodást válthat ki. A nyugati médiumok által festett kép ellen szól az a tény, hogy az erőszak nem csitult, hanem fokozódott, amikor a kazah vezetés engedett a tüntetők gazdasági igényeinek. A volt elnök, Nurszultan Nazarbajev végleges távozása a hatalomból (sőt, állítólag az országból) sem csitította a kedélyeket.

Mi történhetett valójában?

Egyik „divatos” magyarázat sem ad kielégítő választ erre a kérdésre. Mielőtt megpróbálnánk kibogozni a rejtély szálait, tegyünk néhány olyan megállapítást, amiben biztosak lehetünk. Először: a színes forradalom technológiája ma már igen jól ismert jelenség, hiszen Szerbiá­tól kezdve Grúzián és Ukrajnán át az arab világ számos országáig sok helyen vetették be a regnáló rezsim megdöntésére. Ebből két dolog következik: egyrészt a módszert ma már bárki elleshette, és nem szükségszerű, hogy ha valahol kitör egy színes forradalom, akkor Washington keze legyen a dologban. Másrészt ha egy ország annak a veszélynek van kitéve, hogy bevetik ellene ezt az eszközt, akkor bőven lehet ideje felkészülni rá, megtalálni az ellenszerét.

Másodszor: annak ellenére, hogy a lázongások első óráiban úgy tűnhetett, hogy a kazah vezetésen és biztonsági erőkön eluralkodott a fejvesztett kapkodás és bizonytalanság, és az ország menthetetlenül sodródik a totális káosz felé, mindez csupán illúzió volt. A hatóságok meglepő gyorsasággal rendezték soraikat, és rövid időn belül átvették a kezdeményezést a felkelőktől.

Harmadszor: a KBSZSZ döntése a segítségnyújtásról percek alatt megszületett – annak ellenére, hogy Tokajev elnök kérése az éjszaka közepén érkezett –, és az első orosz alakulatok már reggel Kazahsztánban voltak. A villámgyors csapatmozgás minden bizonnyal a modernizált orosz hadsereg egy erőssége, de ez a sebesség még így is kérdéseket vet fel.

Mindezek alapján elkerülhetetlennek tűnik az a következtetés, hogy a kazah vezetés számított rá: lesz egy kísérlet a hatalom erőszakos átvételére, és ahelyett, hogy igyekezett volna megakadályozni a színes forradalmat, arra helyezte a hangsúlyt, hogy hatékonyan letörje, amikor elérkezik a kritikus pillanat. Sőt, az orosz reakció gyorsasága és határozottsága miatt az is felmerül, hogy az erre vonatkozó terveket Moszkvával is megosztották. Mindebből még egy következtetést is levonhatunk: ha a kazah szolgálatok olyan mélységig ismerték a hatalomátvételről szőtt terveket, az összeesküvők erejét, hogy volt bátorságuk ezt az utat választani, akkor az feltehetőleg belső összeesküvés volt, tehát a kazah elit egyik része igyekezett megdönteni Tokajev rendszerét. (Egy Washingtonból szervezett és irányított színes forradalom esetén a kazahok aligha lehettek volna ennyire biztosak a dolgukban.) Ha mindez így történt, akkor az elkövetkező hetekben komoly, személyes következményekkel járó átrendeződés fog bekövetkezni a kazah vezetés felsőbb szintjein, illetve a helyi oligarchák körében. Ennek már most is vannak jelei, ez a lehetőség egyértelműen megnyílt Tokajev előtt.

Hogyan tovább?

Kazahsztánban a válságot követően Kaszim-Zsomart Tokajev az úr. Elődje, a legendás Nurszultan Nazarbajev – bizonyos hírek szerint – még az országból is távozni kényszerült annak ellenére, hogy aligha ő állt a hatalomátvételi kísérlet mögött. Az idős politikus okkal mondott le államfői posztjáról, és aligha ambicionálta a visszatérést a hatalomba, de Tokajev szempontjából bizonyosan jobb, ha nem marad Kazahsztánban élő szimbólumként.

A Nyugat számára az ügy relatív veszteséget jelent, mivel Oroszország erősödését hozta. Arra viszont sem most, sem a belátható jövőben nincs esély, hogy Kazahsztánban nyugatbarát rezsim kerüljön hatalomra. Kína – tekintettel a Moszkvához fűződő igen baráti viszonyra – átengedte a kezdeményezést Vlagyimir Putyinnak.

A rövid válság legnagyobb nyertese Oroszország. Erőt demonstrált, megszilárdította befolyását Kazahsztánban, lényegi tartalommal töltötte meg a KBSZSZ-t – melynek rajta és Kazahsztánon kívül tagja még Fehéroroszország, Örményország, Kirgizisztán és Tádzsik­isztán –, és emellett precedenst teremtett a katonai beavatkozásra a szervezeten belül. A Putyin-doktrína, mely nem tűri az erőszakos hatalomátvételt a volt Szovjetunió térségében, egyre inkább a geopolitikai rendszer részévé válik. A sikeres kazahsztáni beavatkozás az Ukrajnára nehezedő nyomást is fokozza.