Ez itthon egyre nehezebben megy. Az önkormányzatok képviselői az utcára vonultak, hogy kifejezzék felháborodásukat a kormány pénzelszívó politikája miatt. Ezzel a tüntetéssel gyakorlatilag elkezdődött az őszi politikai szezon, ami nemcsak azért lesz borús, mert az idő is elromlott, hanem mert a kormányváltásig semmi jóra nem számíthatunk, a balliberális klientúra tagjai most már kizárólag csak saját zsebeik megtömködésével vannak elfoglalva. A botrányos tanácsadói szerződésektől az elképesztő pályázati kiírásokig lassan ott tartunk, hogy Európa borzongva nézi ezt a félelmetes végjátékot, a minden erkölcsi tartását elveszítő baloldal egyre nyíltabban véghezvitt rablásának folyamatát.

Félő, hogy ez a jószerivel már törvényen kívüli állapot számos kedvező lehetőségtől foszt meg bennünket. Pedig Borisz Tadics szerb államfő kétnapos magyarországi látogatása során a Népszabadság számára adott interjút, amelyben beígérte a délvidéki autonómiát.

Ez nagy hír, ami a közéleti viharok miatt csak csekély visszhangot váltott ki. Ahogy fogalmazott, „a vajdasági autonómia kérdését is meg fogjuk oldani”. Az ígéretet Tadics elnök Szerbia uniós csatlakozásának érdekében tette, amit egy esetleges magyar vétó megakadályozhatna, azaz most volna itt az idő egy gyakorlatias és bátor külpolitikai vonalvezetésre, hogy ha már Románia és Szlovákia esetében a lehetőséget elszalasztottuk, akkor legalább a délvidéki magyarok érdekében lennénk végre keményebbek és határozottabbak.

Legalább annyira, mint a katolikus püspöki kar, amelyik a rohamosan terjedő őshagyomány-kultusz kapcsán az „újpogányság” veszélyeire hívta fel a figyelmet. Félő azonban, hogy ez esetben a keménység és a határozottság kevésbé volt indokolt. Bár vannak tagadhatatlan anomáliái is az öntudatra ébredés folyamatának, az elmúlt húsz évben szívmelengető módon erősödött fel egy új generációban a nemzeti érzés és a gyökerek megismerése utáni vágy.

Aggodalomra okot adó ellentmondása azonban ugyanennek az évtizednek, hogy míg az önfeladó magatartás soha semmiféle reakciót nem váltott ki vezető körökből, az öntudatos kiállás mindig megszólaltatta a vészcsengőt. Pedig az elmúlt húsz év története igazán megtaníthatott volna bennünket arra, hogy csak azok a népek sikeresek – lásd Írország, Románia, Szlovákia –, amelyek az erős nemzeti érzésre alapozzák stratégiájukat.

A XX. századi román térhódítást az Erdélyt és a Partiumot bepöttyöző ortodox templomok jelzik, s egyúttal azt is, hogy a nemzeti mítosz élesztésében ott az egyház messze legelöl jár. Ez kéne legyen Magyarországon is.