Menjünk vissza kétezer évet az időben, keressük fel Jézust Jeruzsálemben, és tegyük fel neki a kérdést:

Mester, sok millió ember indult el a mi európai országainkba a világ szegény vidékeiről, hogy ezentúl a mi országainkban éljenek, a mi javainkból részesüljenek, de a maguk hite és szokásai szerint éljenek nálunk továbbra is. Közöttük vannak, akik messzi országokban dúló háború elől menekültek, és olyanok is, akiket otthon nem üldözött senki, útközben sem rabolták ki és verték meg őket, csupán nálunk akarnak élni. Mit tegyünk ezekkel az emberekkel? Fogadjuk be őket? Osszuk meg velük a kenyerünket?

Vajon Jézus azt mondaná, hogy igen, fogadjátok be őket? Vagy esetleg azt mondaná, amit a segítségért hozzá forduló kánaáni asszonynak: nem jó elvenni a gyermekek kenyerét, és odadobni a kutyáknak? (Máté 15.26) Persze tudjuk, hogy Jézus végül teljesítette az asszony kérését, de nem feltétel nélkül, hanem annak a hitéért.

Itt van ez az őcsényi ügy, de anélkül is azzal van tele a ballib sajtó, hogy milyen keresztényietlen a magát kereszténynek állító magyar kormány, milyen keresztényietlenek, akik támogatják a kormány politikáját, vagy csupán elsunnyogják a világos kiállást a krisztusi tanítások mellett. Legutóbb a HVG-ben Balavány György idézi hosszan az evangéliumot, közelebbről Lukács 10, 25-37-et. Ebben Jézus arról beszél, hogy az cselekszik helyesen, aki irgalmasságot gyakorol a kirabolt és megvert emberrel. A magyar kormány azonban – lám – megtagadja a krisztusi parancsot.

Íme a politikai haszonszerzés céljából kimunkált csúsztatás tökéletes példája. Mintha a globalizált világunk egészét sújtó migránsválság nem volna más, mint a megvert és kirabolt emberek felsegítése a földről. A megvert és kirabolt embert nyilván segíteni kell – de a legkevésbé sem erkölcsi kötelességünk felsegíteni azokat, akik épen és egészségesen azért jönnek hozzánk, hogy ezentúl a mi otthonunkban éljenek, az általunk létrehozott jólétben részesüljenek.

A valódi keresztények tudják, hogy súlyos tévedés Jézust összekeverni az irgalmas szamaritánussal, és azt képzelni, hogy betegápolónak jött az emberek közé. Ráadásul tudják azt is, hogy ami ma Európában történik, annak csupán kísérőjelensége a menekültek segítése, a valódi folyamat egészen más.

A történelem szakadatlanul történik, a régi problémák megoldása új problémák szülőanyja. Az információáramlás előtti gátak leomlása (gyakorlatilag bárki bárhonnan bármilyen információt küldeni és fogadni tud), az emberek mozgása előtti akadályok leomlása (gyakorlatilag bárki bárhonnan bárhová képes eljutni) és az élet kereteinek globalizációja (gyakorlatilag minden ember számára ugyanazoknak a javaknak a fogyasztása, ugyanazoknak az életformáknak az élése vált kívánatossá) együttesen azt eredményezte, hogy megindulhatott és meg is indult az emberek millióinak áramlása a szegénységből a jólét felé.

Annak a népáradásnak, aminek az elmúlt két évben az előszelét megtapasztalhattuk, csupán begyújtói, katalizátorai a közel-keleti és afrikai háborúk – éppen úgy, mint a másfél ezer évvel ezelőtti népvándorlás idején. A folyamat lényege a jólét birtokbavétele. Ha lehet, békésen, ha nem lehet, hát erővel. Száz évvel ezelőtt, ahogy Ortega y Gasset A tömegek lázadása című esszéjében briliáns módon megfogalmazta, Európa szegényei, az európai „tömeg” lázadt fel, hogy saját országának gazdagjaitól megszerezze, birtokba vegye a jólétet. Most a messzi országok lakóinak lázadása zajlik, hogy a gazdag Európa jólétét megszerezzék maguknak.

Természetesen ennek is van bőven morális aspektusa, a jólétben élők nem zárkózhatnak el örökké a szegénységben élők elől. Nem csak a nemesség kötelez, a jólét is. Európának erről valóban érvényes gondolatokat kell kimunkálnia, tisztáznia kell a saját felelősségét és feladatait abban a világban, amelyben a jólét és a szegénység egyenlőtlenül oszlik el. De a farizeus szenteskedés csak elmaszatolja, ezzel súlyosbítja a valódi problémát, csupán a szenteskedőknek adja meg a „jóemberség” illúzióját.