Társadalomtudományi közhely, mégsem lehet elégszer ismételni: egy emberi közösség nem azonos tagjainak egyszerű összegével. Több annál, hiszen az egyes embereken túlmutató, közös tulajdonságok hordozója. Ezen tulajdonságok együttese az a közös társadalmi tőke, amelyből a tagok személyenként is profitálnak.

A közösség által létrehozott, az egyes tagokra kivetülő tulajdonságokat a szaktudomány értékirányultságnak nevezi. Ez nem azonos magával az értékkel, hanem az ahhoz való viszonyulást írja le. Mindez nem jog, nem írott törvények kérdése, hanem a társadalmat belülről vezető erkölcsé. Hiszen régen rossz annak a társadalomnak, amelyik minden reményét az írott jogba veti, és nem hisz az erkölcs erejében. A kérdés például az, hogy egy adott társadalom a lopás milyen szintjét hajlandó tolerálni, és mi az, ami már elfogadhatatlan a számára. Száz emberből hány nem adja vissza az utcán talált pénztárcát, amelyben benne van a tulajdonos igazolványa névvel, címmel? Száz emberből hány gondolja úgy, hogy az államtól lopni nem bűn? Száz emberből hányat tesz tolvajjá az alkalom, és hány akad, aki maga is keresi, sőt teremti az alkalmat? Akad-e, aki kész kárt is okozni, csak hogy neki előnye legyen belőle? És mekkora kárt tekint elfogadhatónak? Száz ember, ezer, százezer közül hány akad, aki pár száz forint értékű sárgarézért hajlandó tönkretenni a vasúti fénysorompót, életeket is kockáztatva? És ez csak egy példa. Ráadásul az értékirányultságok egy része konkrét példával nem is ragadható meg. Az erkölcs legfontosabb tulajdonsága, hogy előre nem látható esetekben is iránymutatást ad. Az alapelvekből – ne ölj, ne lopj, ne hazudj, légy önzetlen, védd a gyengébbet, légy kitartó, légy hűséges és így tovább – az erkölcs képes levezetni az adott esetben követendő magatartást. Az ember élete során szakadatlanul vizsgák, próbatételek elé kerül. De ezeket a próbákat nem egyedül kell kiállnia: a közösségtől kapott értékirányultság segít megtalálni a helyes válaszokat. Az értékirányultságban megtestesülő közös tőke évszázadok alatt halmozódik fel. Amely közösségek ápolják, azok sok hasznot húznak belőle, amelyek hagyják elkorhadni, azok elbuknak az élet vizsgáin. Az ember, a homo sapiens egyedei között nincs genetikai értékkülönbség. De a svájci, az angol, a norvég polgár nagy és erős értéktőke tulajdonosa, más népeknek alig van belőle. Az egyik sikeres, jómódú, kiegyensúlyozott életet él, a másik nyomorog, kudarcoktól frusztrált, hányja-veti az élet. Íme a népek sikerének titka: gyarapítják vagy apasztják értéktőkéjüket. Magyarország tragikus értéktőkehiányban szenved. Nem maguk az értékek devalválódtak – azok meglehetősen stabilak, több ezer évet is kibírnak -, hanem az azokhoz való viszony, az értékirányultság. Rendkívül alacsonyra esett az az ár, amelyért sok ember hajlandó megsérteni az értékeket. A Nemzetközi Gallup Intézet nemrégiben végzett felmérése szerint Magyarországot a magyarok a nagyon korrupt országok közé sorolják. Ez nem a tényleges korrupcióra utal, hanem az arról alkotott véleményre. Az emberek úgy gondolják, hogy a többség korrupt, és ez sajátos módon önbeteljesítő megítéléssé válik. Ha ugyanis sokan gondolják azt, hogy sokan korruptak, akkor sokan követik azt a logikát, hogy miért éppen ők legyenek a „jó hülyék”, a becsületesek, és alkalom adódván maguk is korrupcióba bocsátkoznak. Ha sokan gondolják azt, hogy környezetükben általános a lopás, akkor sokan szánják rá magukat a lopásra: miért hagyjam ott, más úgyis elviszi. Ha sokan gondolják, hogy sokan hazudnak, akkor sokan maguk is elkezdenek hazudni, hiszen „élni kell”, és lám, úgyis mindenki ezt teszi. A huszadik század közgazdaság-tudományának egyik legnagyobb felismerése az úgynevezett játékelmélet, amely matematikai eszközökkel bizonyította, hogy a nyitott végű játszmákban (végső soron a nemzetgazdaság is ilyen) a szabálykövető, együttműködő magatartás a résztvevőknek együttesen sokkal nagyobb nyereséget eredményez, mint az ellenkezője. Magyarország azonban nem így „játszik”. Nem követi az értékekben megtestesülő szabályokat. Bár egyesek így sokat nyernek, az ország egésze egyre veszít. És nem látni, mi törhetné meg ezt az ördögi kört. A tragikus folyamat meglepő módon nem a Rákosi-korszakban kezdődött. Hanem 1957 tavaszán. Ami a második világháború végétől addig történt, szörnyű volt, de nem törte meg az értékek uralmát. Magyarország katartikus erővel támadt föl a világháború romjaiból, elhitte, hogy új világ épül, majd rájött, hogy becsapták, fellázadt – és elűzte a zsarnokokat. Mindez az értékek mentén történt. 1957-ben azonban a hazugság vette át az uralmat. A kötelező, általános érvényű, az élet minden zugáig elérő hazugság. Dehogy kiegyezés volt! Vonjunk csak párhuzamot 1867 és 1957 között. 1867-ben Magyarország tudomásul vette, hogy vannak nála nagyobb erők is. Elfogadta, hogy a Habsburg Birodalom világpolitikai realitás, és abból kiszakadni nincs mód. 1957-ben is kiderült, hogy a Szovjetunió szintén világpolitikai realitás, attól sem lehet elszakadni. Ám a párhuzamosságok ezzel véget is érnek. Hiszen 1867-ben a kiegyezést a forradalom minisztere tárgyalta végig, az ország miniszterelnöke egy távollétében halálra ítélt forradalmár lett, aki teljes mértékben szabad kezet kapott a belpolitikában. 1957-ben viszont Kádár János személyében egy hazaáruló került az ország élére. Ne féljünk ettől a kifejezéstől: aki a legitim kormány ellen támad idegen hadsereg segítségével, aki idegen tankok lánctalpaival tiportatja szét honfitársai szabadságharcát, az hazaáruló, erre más szó egyetlen nyelvben, egyetlen kultúrában sincsen. Kiegyezés 1957-ben az lett volna, ha Bibó István tárgyal a Szovjetunióval Magyarországnak a Varsói Szerződéshez való viszonyáról, és Kéthly Anna lesz a miniszterelnök, többpárti koalíció élén. A Deák által tető alá hozott kiegyezéssel Magyarország nem kényszerült hazugságra, csupán saját erői korlátaival való szembenézésre. Kádár azonban ennyivel nem elégedett meg: a hazugság uralmát hozta el Magyarországra. A hazugságét, hogy a magyarságnak a világot ámulatba ejtő forradalma ellenforradalom volt. A hazugságét, hogy Nagy Imre áruló, ő és elvtársai – Marosán, Apró meg a többi gazember – a nemzet megmentői. A hazugságét, hogy a Szovjetunió nem zsarnok birodalom, hanem a népek felszabadítója. A hazugságét, hogy a párt a dolgozó nép érdekeit képviseli. A hazugságét, hogy a szocializmusnak nevezett rendszer különb minden más rendszernél. A hazugságét, hogy az elnyomás valójában demokrácia. A hazugságét, hogy az egyetlen jelöltre leadott szavazat demokratikus választás. A hazugságét, hogy a párttagság a népért vállalt szolgálat. A hazugságét, hogy közösségi társadalom épül, hogy él és virágzik a szovjet-magyar barátság, hogy a munkásőrök a dolgozók hatalmát végzik, hogy a rövid pórázon rángatott sajtó szabad, hogy az emberek boldogok és egyre boldogabbak lesznek. És Magyarország megtanult hazudni. Megtanulta, hogy ami eddig értéknek látszott – igazmondás, önzetlenség, hűség, szolidaritás, hazaszeretet, bátorság, őszinteség, becsületesség, következetesség – többé nem érvényes. Hazudni kell, mindenkinek a maga dolgával törődni, meglapulni, elárulni barátokat és elveket, megtagadni a hazát, a múltat, ügyeskedni kell. Kaparj kurta, neked is lesz. Magyarország nem nehéz vasban töltött harminchárom évet, hanem nehéz hazugságban. És ez talán még rosszabb. Mert közben végzetesen leértékelődött a magyar társadalom értéktőkéje, értékirányultsága immár nem nyújt segítséget az egyes embereknek, amikor próbatétel elé kerülnek. A Kádár-rendszer paradox öröksége, hogy éppen viszonylagos sikerességével ártott a legtöbbet. Mintha a siker igazolta volna, hogy a hazugság, az önzés, a becstelenség, a megalkuvás eredményes stratégia. Az emberek többsége ma sem fogta fel, hogy mindez hazug látszat volt csupán, a rendszer a nyolcvanas évek végére a teljes államcsőd küszöbére érkezett, jó esetben is már csak néhány éve lett volna hátra a gazdasági összeomlásig. A rendszerváltás élménye képes lett volna rá, hogy az országot egyetlen éjszakán kirántsa a hazugság örvényéből. A katarzis azonban elmaradt. Az SZDSZ, amely képtelen volt beletörődni, hogy nem nyerte meg a választásokat, azok másnapján megkezdte frontális támadását a (talán szükségszerűen) sokat hibázó új kormány ellen. A felszabadulás élményét a sajtó és – ma már tudjuk – az újraszerveződő titkosszolgálatok segítségével fél év alatt szétbombázta. A hatalomért hajlandó volt az ördöggel is öszszeállni – és össze is állt. És visszajöttek a Kádár-emberek, akik valójában el sem mentek, csak éppen rohamtempóban kiprivatizálták az országot az ellenzékben töltött négy év alatt. És Magyarország megtanulta, hogy ami azelőtt értéknek látszott – igazmondás, önzetlenség, hűség, szolidaritás, hazaszeretet, bátorság, őszinteség, becsületesség, következetesség – továbbra sem érvényes. Volt pufajkás koszorúz az ötvenhatos kivégzettek sírjánál. Volt pártfunkcionárius demokráciára oktatja a népet. Volt cenzor sajtószabadságért tüntet. Volt titkosügynök miniszterelnök lesz. És mind viszi az állami vagyont, számolatlanul és gátlástalanul. Ha Magyarország értéktőkéje erős volna, mindezt a világ legtermészetesebb módján, indulatok nélkül kivetné magából. Az emberek kilencven százalékának meg sem fordulna a fejében, hogy de facto miniszterelnöknek válasszon egy olyan embert, aki a vagyonának legalábbis egy részét csalással szerezte. Hiszen ha csak az őszödi nyaralót vesszük: aki az állam részéről aláírta azt a szerződést, hogy a vételárat az állam maga fizeti meg magának, az vagy orvosi értelemben vett elmebeteg volt (és ez kevéssé valószínű), vagy korrumpálták. Nem feltétlenül készpénzzel, lehetett az későbbi viszonzás is, esetleg korábbi szívesség ára. Ha Magyarország értéktőkéje erős volna, pillanatnyi hezitálás nélkül elzavarná azt az embert, aki a képébe meri vágni, hogy csalással, hazugsággal szerezte meg a hatalmat. És az egészben a felkapaszkodott ripők a legkevésbé lényeges. A tragikus az, hogy ilyen értékirányultsággal, ilyen leértékelődött értéktőkével nincs felemelkedés Magyarország számára. A játékelmélet a matematika szigorával írja le a folyamatot: ahol a szabályok félretolását, a csalást, hazugságot, ügyeskedést, önzést a játszma szükségszerű velejárójának tekintik, a résztvevők ezekkel próbálnak előrejutni, ott az egész közösség veszít. Magyarország menthetetlenül lemarad a nemzetek versenyében. Innen két út vezet fölfelé. Az egyik lassú, évtizedekig eltart, egyfajta nemzeti öngyógyulás – hiszen a jó nagyobb hatalom, mint a rossz, és hosszú távon mindig győz. A másik út valami katartikus élményen át vezet. „Tetszettek volna forradalmat csinálni” – mondta volt Antall József, de úgy tűnik, hogy nem tetszünk még most sem. Akkor pedig a hosszú útra kell berendezkedni. Lelkileg is felkészülni rá, hogy sokáig kell majd menetelni, az első kudarcnál elcsüggedni nem szabad, de még az ötödiknél sem. El kell kezdeni magunknak megtisztulni, és aztán alázatos kitartással terjeszteni magunk körül az értékeket. Nem ők, a kormánypénzen hizlalt marketingbajnokok, hanem mi vagyunk a csendes többség már most is. Ehhez a többséghez kitartó munkával erőt is kell gyűjtenünk. Az új kiegyezést valószínűleg meg kell kötni. Az új gazdasági elittel, a mi közös vagyonunkból meggazdagodott multimilliárdosokkal ki kell egyezni. Vannak nálunk hatalmasabb realitások. De a tárgyalási alap csak az igazmondás, önzetlenség, hűség, szolidaritás, hazaszeretet, bátorság, őszinteség, becsületesség, következetesség lehet. Mert Magyarország sorsa a tét – abban pedig nincs alku.