Kettéhasítás

A könyvtáram rendezgetem. Kedvenc könyveim, a ködlovag-irodalom mellett – Krúdy, Lovik, a két Cholnoky, olykor Mikszáth – ott áll egy sorozat Jókai. Válogatott művek, mert lássuk be, az élet és a dolgozószoba területe véges.

Ej, de rég volt a kezemben!

A jövő század regénye, Fekete gyémántok. Míg a lapokat pörgetem, azon mélázok, miért van az, hogy ebben a korban még a természettudományos világszemlélet vagy látásmód megfért, sőt, kéz a kézben haladt az irodalommal, a humán látásmóddal. Ez így volt mindig a reneszánsztól Madáchon át Vernéig. De a XX. században valami megváltozott. Mi lehet ennek vajon az oka? – töprengtem.

A könyvtáramban a magyarirodalom-részleg alatt található a science fiction. S míg a Kosztolányi-kötetek mellett végigfutott ujjam és átért a P. K. Dickhez és Lemhez, leesett a tantusz. A háború okozta! A nagy háború, amely 14-ben kezdődött és 45-ben ért véget. A háború az oka, a háború borzalmai. Hirosima és Nagaszaki átka velünk él. Nyomait magunkon viseljük. A fizikusok a bombával nemcsak az atommagot hasították ketté, hanem a szellemi életet is.

A humán világ, a művésztársadalom el akart határolódni attól a borzalomtól, amit a tudomány tett, a reál meg elfordult a humántól, elfordult az érzések, hangulatok és lelki elemzések univerzumától, mert így nem kell szembesülnie azzal, hogy mi a következménye valaminek. Nem kell azzal törődnie, hogy mi lesz a klónozás következménye, mi lesz a nemátalakító műtét következménye, hogy érinti az emberek világát az új fegyverek, új eszközök, új találmányok létrehozása. „Létrehozzuk, a többi nem a mi felelősségünk.” Ezt Leonardo még egész biztos nem így gondolta volna, és Nemo kapitány is gyötörte magát, vonta kérdőre a lelkiismeretét a barlangban, ahová a Nautilus végül beszorult, és a mérnök és barátai rátaláltak A rejtelmes sziget lapjain. Persze tévedhetek, de ezt súgták nekem a ködlovagok a szobámban, a polcon, miközben a port törölgettem Az utolsó bohém kopott fedőlapjáról.