Elkezdődött az újabb kulturkampf, ezúttal a színházi fronton. A kiváltó ok a Katonában kirobbant zaklatási botrány volt, amelyről e sorok írójának az a véleménye, hogy ha egy férfi illetlenül közelít egy nőhöz, az csúnya dolog; ha erőszakoskodni kezd, akkor meg egyenesen bűncselekmény, ami miatt lesújt rá a törvény szigora, feltéve hogy a sértett jogi elégtételt kér magának.

De ha évek, sőt évtizedek múltán bukkan fel a bűn, akkor az emberben aggodalom támad. Mert egyre erősödik benne a meggyőződés, hogy itt valami másról van szó, hogy az utólag felhánytorgatott zaklatások valójában nem a megbántott lelke orvoslását tűzték ki célul, hanem valami egészen mást. Lehet, hogy személyesen valakit akarnak ezzel félre- és tönkretenni, de az is lehet, hogy általában véve a férfias fellépés lejáratása a cél, vagy valami más.

Hirdetés

Ezúttal azonban az akció gellert kapott, mert míg a kormányoldali média heves hadjáratot indított a zaklatással vádolt, azt be is ismerő Gothár Péter rendező ellen, aki a liberális szellemi holdudvar ismert alakja, az ellenoldal váratlanul rátalált az Újszínház tagjára, Mihályi Győző színművészre, akit szintén zaklatással vádolnak. Ez azért volt fontos, mert felmerült, hogy a parlamenti többség olyan törvényt készül alkotni, amely alapján az erkölcsileg kifogásolható szellemi műhelyek állami támogatása korlátozható lenne. Hát ha korlátozzák a liberósokat, akkor korlátozniuk kell majd a jobbosokat is, gondolhatták azok a szorgos kezek, akik kikutatták a remek színművész, Mihályi Győző régi dolgait.

Be is indult az úthenger mindkét oldalon. Valójában a kulturális életben zajló erőátrendeződésről szól a dolog, de erről így nem szabad beszélni, mert ez politikailag nem korrekt. Úgyhogy beszéljünk inkább a nők meglapogatott popsijáról, bár tudjuk, hogy mire megy ki a harc. Meg is szólalt a liberálisok habzó szájú fenegyereke, Tóta W. Árpád:

„A cél itt is a rombolás, ahogy a CEU elleni hadjárattal. […] Ahogy láttuk a filmművészet vagy a kulturkampf összes többi területén, vagy akár – az Origo és a Figyelő lenyúlását követően – a sajtóban: nincsenek nekik szerzőik, szakembereik, művészeik, a világ összes pénzéből sem születnek meg a nagy művek. Fideszesnek lenni zsákban futás, igazodás a legegyszerűbb klisékhez és a nackó giccshez, állandó rettegés az újítástól, az ötlettől, a gondolattól, mert mi van, ha valahol keresztezi a hivatalos vonalat. Éppen az ilyen, jobb házibulikban is védhetetlen manőverek miatt nincs már mögöttük értelmiség, nincs vitázó és kreatív nyilvánosság, és nem állhat mögéjük senki, aki szalonképes akar maradni a szektán kívül. Így tehát az ilyen harcokban nem az a tét, hogy jön a konzervatív váltás, hanem hogy felégetik a célpontot, aztán részegen gajdolják a romok közt a fehérvári huszárokat.”

Az ember már-már hajlamos azt mondani a mieink zaklatásügyi hajtóvadászata láttán, hogy hé, fiúk, nem láttátok, hogy ezt a sunyi hülyeséget a liberósok találták ki valami sötét cél megvalósítására?, amikor rávetül a szeme idézett keretlegény egy másik mondatára: „A színházak elleni parasztfelkelés nem a kultúrafogyasztó polgárok kedvéért történik: a vérszomjra idomított talpasoknak készül az új migráns, az új zsidó – az ellenség, akit a mi hőseink férfias csatában le tudnak küzdeni.” A fene enné meg, ezekkel ott a túloldalon az isten sem tud szót érteni, ezek tényleg csak a pofonokból értenek.