Ki dönti el?

Az ember egy társaságban cseveg. „Ez és ez a politikai program nem szolgálja a nemzet érdekeit!” Erre egy nyafogó hang megszólal a sarokban, egy fej előbújik az árnyékból, és egy mutatóujj fontoskodva leng az olvasólámpa fényében. „De ki dönti el, hogy mi a nemzet?”

Mindenki összenéz. Alapvető dolgokat senki nem szokott definícióhoz kötni. Szeretet, kötődés, szép és jó, rossz vagy felemelő. Ezeket az ember érzi, és vagy nagyon magas fogalmazókészségű elme vágja bele a fejszéjét a nagy fába, és kezd definiálni, vagy senki, mert ezekről nem lehet konyhanyelven beszélni. Nem pusztán a tisztelet okán, hanem a képesség miatt. Nagy költő vagy író tegye, Kiss Aranka vagy Horváth Zoli a bérszámfejtésből inkább ne.

„Hát amibe a magyarság közössége tartozik” – így valaki, némi köhécselés után.

A keresztbe tett láb ismét szétnyílik, cigarettavég közelít a hamutálcához, némi szövetzizzenés, majd ismét felcsendül a homályból a nyafogó hang.

„És azt ki dönti el, hogy mi a magyar?” És itt már az embernek elmegy a kedve a társalgástól, és befejezi.

Te náci vagy! Én például ezt kaptam meg egy ismerősömtől a buszmegállóban a választás másnapján. „Náci eszméket vallasz.” Lusta voltam belevágni a tiltakozásba, s míg hagytam beszélni, elgondolkodtam. A libsi szerint ha egy férfi azt mondja, hogy márpedig ő nő, akkor azt el kell fogadni. Mert azt mondja. Mert csak neki van joga eldönteni. De hogy én náci vagyok-e vagy sem, azt nem én döntöm el, hanem ő. Helyettem. Ebben az esetben nincs „de ki dönti el?” Azt ők. Én hiába mondanám, hogy nem.

A liberalizmus teljesen felszámolja az agyat. Nyugat-Európában tömegek rettegnek a nácitól, akit soha a büdös életben nem láttak, de nem félnek a pakisztáni migránstól, aki a feleségét molesztálja, és a háza elé vizel.

Ne legyünk libsik. Káros az agyra. Ezt döntsük el mi magunk.