Képet dobott elém az internet. Megjegyzem, ma ezt hallja az ember, hogy „a neten látta”. Már nem emlékszik, hogy melyik oldalon, csoportban, felületen vagy kinek a posztjában, de a neten. Ennek régi megfelelője a bemondta a tévé. Vagy a tévében láttam. Ha még régebbre megyünk vissza, a kávéházban ücsörgős, újságtartót lapozgatós polgári világba, akkor a kuplék és recsegő gramofonok zörejéből előkúszik, hogy „azt írta az újság”, mire válaszul szinte azonnal, hogy „és maga ezt elhiszi?”

Hirdetés

Töprengtem, mi lehet ennek az ősképe, a legkorábbi változat, és arra jutottam, hogy minden bizonnyal a kocsmában hallottam. Vagy a piacon mondták. Mindegy, elkalandoztam.

Szóval egy képet dobott elém az internet. Kedves, szép kép. Ínycsiklandó, gusztusos, pofás, sorakoznak is rajta a lájkok. És ha úgy vesszük, megható és felemelő is. Legalábbis annak szánták. A fotográfián egy vágódeszkát látunk, rajta egy szendvicsköltemény. A nagy mű hosszúkás, felfelé nyújtott, alul kerekített, a tetején vízszintes. Középen el van választva a felület, jobboldalt vörös kolbászdarabokból sávok, ügyesen ráhelyezve fehér sajtfelületre, az elválasztatott mező szemközti részén alul salátából kis zöld halom, ráillesztve sajtból egy kereszt, nem is akármilyen, mert kettős. Na, nem húzom az időt, igen, a magyar címert formázta meg valaki gigantikus szendvicsnek. És a nép örül. Én meg nézem, csak nézem, és azon töprengek, ez egyedül nekem taszító?

„Isten nevét hiába ne vedd.” Ezt mondja az írás, de ez tágabb értelemben is igaz. A nagy, magasztos dolgokkal nem dobálózunk, és nem visszük a napi kisszerűség színvonalára. Ezáltal nem gyalázzuk meg és nem rántjuk a porba. Nemzeti, vallási szimbólumokat nem teszünk zoknira, óvszerre meg rágógumira. Egykor a koronát az uralkodó is csak a koronázáskor láthatta, mert koronaőrök vigyázták. Nem abban ment kisdolgát végezni. Nézem a szendvicset. Majd valaki megeszi? Szel az Árpád-sávból, ad a kis Lacinak, és megkérdi: Finom? Igen anyuci, csak egy picit sós.

Korábban írtuk