Kié legyen a feketeföld?

Két régi és gyakori szófordulat, hogy a történelem az élet tanítómestere, és hogy a történelem ismétli önmagát. Eszerint vannak jellemző folyamatai, vissza-visszatérő céljai és okai is, és ezek felidézésével érdemes tanulni a múltból. Bár a háborúk „technikailag” korról korra jelentősen változtak, egyre pusztítóbbak lettek, az emberségéből kivetkőzött Homo sapiens (?) céljaiban és eszközeiben döbbenetes hasonlóságokat fedezhetünk fel. Thuküdidész A peloponnészoszi háború című könyvéből tudjuk, hogy amikor Kr. e. 431–430-ban a spártaiak végigpusztították Attika északi, majd déli területeit, egyik leghatékonyabb eszközük az volt, hogy kivágták az athéniaknak a csak több évtized alatt regenerálódó szőlő- és olajfaligeteit, vagyis elpusztították korábbi jólétük legfontosabb ökológiai forrásait.

A mindenkori ellenség nélkülözhetetlen javainak elpusztítása vagy kisajátítása kéz a kézben járt a háborúskodással az ókortól napjainkig. Bár magam a szakmám keretein belül elsősorban földi bioszféránknak és lakóinak fejlődéstörténetével foglalkozom, folyamatosan beleütközöm ilyen eseményekbe. Megdöbbentő volt számomra, amikor rátaláltam a II. világháború és közvetlen előzményeinek olyan hiteles forrásaira, amelyek a náci Németország hadviselésének kevésbé közismert céljaival és eszközeivel foglalkoznak.

A Molotov–Ribbentrop-paktumnak nevezett megnemtámadási szerződésnek az egyik passzusa a náci Németország élelemellátását volt hivatott biztosítani a Szovjetunióból, közelebbről az ukrán–orosz feketeföld-övezetből származó gabona- és napraforgóolaj-import révén. Hamar kitűnt azonban, hogy ez korlátozott volumene miatt nem fedezheti a háborúra felkészülő Németország szükségleteit, ezért titkos találkozók során új terv született.

Alig két évvel a megnemtámadási szerződés aláírása (1939. augusztus 23.) után, és néhány héttel a Barbarossa-hadművelet megindítása előtt (!), 1941. május 2-án, egy pénteki napon Berlinben a vezető náci funkcionáriusok kétrészes tervet hagytak jóvá (Alex J. Kay, Zeitschrift für Weltgeschichte, 2010/1). Lényeges pontjai az alábbiak voltak: (1) az egész Wehrmacht ellátását Oroszország kell hogy biztosítsa, akár több millió ember éhhalála árán is, és (2) megszervezendő minden olajtermék, olajpogácsa és gabona elszállítása, míg a húst és zsírt a hadsereg csapatai fogyasztják el.

A terv alapját egy Herbert Backe államtitkár és munkatársai által készített ún. „Hungerplan” (éhségterv) képezte, amely az elfoglalandó és tartósan megszállandó területeken belül két övezetet különböztetett meg. Az ún. „bőségterületekhez” („Überschussgebiete”) sorolta Ukrajnát, Dél-Oroszországot és a Kaukázus övezetét, ezeknek kellett (volna) a német birodalmat és hadseregét ellátni. A többi, az ettől északra fekvő területek lettek volna a hiányterületek („Mangelgebiete”), ahol – beleértve Moszkvát és Leningrádot is – több millió ember éhhalálával számoltak, beleértve a koncentrációs táborokba elhurcoltakat, zsidókat és szlávokat is (G. Gerhard: Contemporary European History, 18: 1, (Feb. 2009), https://www.jstor.org/stable/40542587). Backe egyébként egyike volt a később Nürnbergben halálra ítélt náci vezetőknek, aki ugyanúgy cianidkapszulával vetett véget az életének, mint a tervet felügyelő Hermann Göring.

Nem hallgatható el, hogy mindezen tevékenységekben méltó segítőik voltak a náciknak az ukrán nacionalisták, akik utódait ma a közbeszédben szintén náciként szokták emlegetni. A banderisták tevékenységéről a zsidók és a lengyelek irtásában már elég sokat írtak, de kevésbé közismert, hogy az ukrán kollaboránsok a feketeföld-övezet kincseinek kisajátításában is tevékenyen közreműködtek. Ebben a hadműveletben döntő szerepet szántak egy Kijevben felállítandó, német tervezésű agrobiológiai intézetnek, amelynek megszervezését 1942-ben Heinrich Walter neves ökológusprofesszorra bízták, aki azonban egy éven belül visszatért Németországba. Élete vége felé írt önéletrajzában úgy emlékezett vissza ezekre az időkre, hogy ukrán munkatársai „mindenben támogatták”. Ha mindezt néhány további történelmi tény ismeretében végiggondoljuk, valószínűleg jobban és mélyebben megértjük a jelenben történő dolgokat.

Ehhez azonban vissza kell lépnünk, egészen az I. világháború végéig (Gyóni Gábor – Visszatérő történelem). Nem sokkal II. Miklós cár lemondó nyilatkozata után, 1917 márciusában megalakul az Ukrajna függetlenségét kikiáltó Központi Rada, amelynek a katonai vezetését Szimon Petljura vette át. A helyzet kiéleződött a november 7-ei bolsevik hatalomátvétel után, ami után november 20-án a Rada kikiáltotta az önálló Ukrán Népköztársaságot. Ezt követően Anglia és Franciaország, így lényegében az antant megállapodott Petljura támogatásáról a kibontakozó polgárháborúban. Néhány hónapra rá a breszt-litovszki béke (1918. március 3.) megerősítette „Ukránia” függetlenségét, és ennek következményeként a bolsevikok kivonultak Kijevből és a mai Ukrajna nagy részéről.

Napokkal utána az ukrán kormány már be is tiltotta az orosz nyelv használatát a közigazgatásban, és további területi követelésekkel lépett fel Moszkvával szemben. Ősszel azonban egy újabb állami formáció is létrejött, lembergi Nyugatukrán Köztársaság néven, és ez rögtön ki is mondta az igényét hat magyar vármegyére. Lemberget azonban novemberben már lengyel csapatok szállták meg, és Piłsudski marsall ahhoz a feltételhez kötötte Petljura támogatását a vörösök elleni háborúban, hogy Ukrajna elfogadja Lengyelország 1772-es keleti határainak visszaállítását. 1920 nyarán a szovjet–orosz csapatok offenzívába mentek át, és létrejöttek azok a határok, amelyek a II. világháborúig maradtak érvényben, elhintve azoknak az ellentéteknek a csíráit, amelyek részben az újabb háború során, részben napjainkban törnek majd felszínre.

Azt hiszem, a fentieket áttekintve világossá válik két alapvető tény. Az első: az orosz–ukrán ellentétnek meglehetősen mély történelmi gyökerei vannak, és ezeket kezdettől fogva igyekeztek külső erők kihasználni. Egyik oldalról az antanthatalmak, amelyekhez a mostani konfliktusban az Egyesült Államok úgy társult, hogy egyben át is vette a vezető szerepet. A másik „részes fél” ebben Lengyelország, amelynek állami létét hosszú időn át fenyegette nyugatról a Német Birodalom, keletről pedig Oroszország, de maga is igyekezett a mai Ukrajnához tartozó területeket „lengyelesíteni” (lásd az 1921. március 18-i rigai béke által megvont határokat).

A másik alapvető tény, hogy Nyugat-Ukrajnától a donecki térségig egy agrárerőforrásokban és ásványkincsekben bővelkedő övezet húzódik, amelynek birtoklásáért nemcsak nagyhatalmi érdekek ütköznek, hanem azok a mögöttes globális cégbirodalmak is, amelyek mind az alapvető élelmezési cikkek, mind pedig az energiahordozók világszintű forgalmát birtokolni és ellenőrizni akarják.

Az Európai Uniót egyre inkább maga alá gyűrő Egyesült Államok politikai-katonai hatalma itt fonódik össze a multinacionális agrár-cégbirodalmakkal. Ezeknek szinte korlátlan játékteret biztosít akár a genetikailag módosított termények ellenőrizetlen tömegtermelésére és exportjára is az a kiterjedt feketeföld (csernozjom), amelyre a donecki szénnel és a Kaszpi-tenger menti olajjal és gázzal együtt már a náci birodalom gazdaságpolitikáját meghatározó korifeusok foga is fájt.

Mindebben az a szörnyű és a józan ész ellen való, hogy ezt a globális célt szentesíti ma is egy ország jelentős részének tönkretétele, katasztrófa sújtott területté változtatása. És ezzel a kör bezárult.