Kína a klasszikus termelő kapitalizmus képviselője

Gyakran hangoztatott nyugati tévhit, hogy Kína fejlődése a Nyugat, különösen az Egyesült Államok óriási közvetlen külföldi befektetéseinek (FDI) az eredménye, és különösen az amerikai politikusok meg vannak róla győződve, hogy valójában az amerikai ipari üzemek Kínába telepítéséből adódik. Míg a kereskedelem és az FDI valóban jelentős szerepet játszott Kína gazdasági fellendülésének korai szakaszában, soha nem számítottak ipari kapacitása és infrastruktúrája fő hajtóerejének. A Kínába érkező összes közvetlen külföldi befektetés kevesebb mint 15 százaléka származik az USA-ból, messze elmaradva Hongkongtól és Szingapúrtól, vagyis a kínai diaszpóra invesztícióitól.

Kínában az elmúlt 40 évben a teljes FDI volumene 3,66 billió dollár, ebből az Egyesült Államokra esik 500 milliárd, szemben Kína 750 milliárd dolláros amerikai államkötvénytartásával, amely Kína befektetése Amerikában. A számokat összefüggésbe helyezve, Kína kumulált GDP-je az elmúlt 40 évben 208 billió dollár. Ugyanebben az időszakban a kumulált fix eszközbefektetés (vagy tőkeformálás) 89,5 billió dollár. Az FDI a tőkeformálás körülbelül négy százalékát képviseli az elmúlt 40 évben, míg az Egyesült Államokból származó FDI 0,55 százalékot tesz ki, vagyis szinte elhanyagolható tényező.

Hagyományosan a bankok számítanak az üzleti befektetések pénzügyi forrásainak, és valójában az állami tulajdonú kínai bankok finanszírozták az ország eszközbefektetéseinek és infrastrukturális fejlesztéseinek nagy részét azon keresztül, hogy a belföldi megtakarításokat a nemzetgazdaság számára hasznos lehetőségekhez irányítják. Ezzel szemben Nyugaton a bankok manapság már inkább csak fedezet ellenében hiteleznek, azaz meglévő eszközök alapján, és többé már nem a magas kockázatú fokozatos kapacitás hitelezésének üzletágában tevékenykednek.

Az Egyesült Államok üzleti befektetéseinek több mint 85 százaléka gyártóüzemekre és készletekre visszatartott nyereségből vagy új részvénykibocsátásból származik. A nyugati bankok jobban szeretnek ingatlanra vagy meglévő vállalkozások felvásárlására kölcsönözni, amelyek kockázatmentes bérletelérési lehetőségeket teremtenek. A karvalytőkealapok bankfinanszírozást használnak arra, hogy alacsony jövedelmű lakóegységeket, lakókocsiparkokat, közműveket, értékpapírosított diákhiteleket, idősotthonokat, sőt börtönöket vásároljanak fel a maximális kiaknázás érdekében.

Ha Kína termelőkapacitásra, kutatásra és fejlesztésre, valamint infrastruktúrára való befektetését úgy lehetne jellemezni, hogy az a gazdaságot felszabadítja és bőséget teremt, akkor a nyugati finánctőkések az ellenkezőjét teszik, mivel a szűkösség a legjobb módja a legmagasabb hozam biztosításának. A mai nyugati financializált (pénzügyesített) gazdaságnak már semmi köze a klasszikus kapitalizmushoz. A vagyonteremtés a tulajdon átruházásán keresztül történik, nem pedig a termékeny, kockázatvállaló vállalkozások révén. Nagyrészt a financializáció felelős az Egyesült Államok gyártókapacitásának megszüntetéséért, mivel ez a részvényesek hasznának maximalizálására alapoz, akiknek az érdeke csak a befektetésük megtérülése, függetlenül a munkavállalók vagy a nemzet jólététől.

Az eredmény egyértelműen az, hogy az amerikai gazdaság egyre inkább tőkejáradékos hiánygazdaság, amelynek költségeit a fogyasztók viselik. A „járadékos kapitalizmusban” (Hans Bobek) a jövedelemszerzés különböző vagyontárgyak (ingatlanok, vállalati részvények, kamatozó kötvények) birtoklásából származik, amelyek bérleti díjat generálnak ahelyett, hogy a szabad versenykörnyezetben a termeléshez szükséges tőkéből vagy munkából származnának.

Nyugaton a 1980-as évektől kezdve ez a fajta kapitalizmus vált uralkodóvá, vagyis egy olyan vagyongyarapítási forma, amely révén az érték elsősorban a vagyoni eszközök, például a föld és a pénzeszközök értéknövekedésével jön létre és halmozódik fel, nem pedig áruk előállításával. Ahogy az Egyesült Államok az iparorientált kapitalizmusból a pénzügyi piacok által középpontba állított vagyongyarapítás és elosztás felé mozdult el, a „meggazdagodás” lényegében az áruk értékének növeléséről szól, nem pedig új vagyonszerzésről munka vagy termelés révén.

Maga a vállalati részvény-visszavásárlások befektetésként való értelmezésének gondolata is a késő római erkölcsi gyalázatosság bűzét árasztja. Ezzel szemben Kína a „reálgazdaság” (vagyis a gyártás) növelésére, a piaci verseny ösztönzésére, a tech- és ingatlanoligarchák megfékezésére összpontosított, szilárdan ragaszkodva ahhoz, hogy a hitel- és monetáris politikát állami kézben tartsa, nem engedve, hogy magánpénzügyi érdekek a hatalmuk alá vonják, ahogyan az USA-ban a Fed tette.

Az alapvetően eltérő gazdasági krédó eredményeként Kína a bőség gazdaságává válik, amelyben a verseny virágzik, míg az Egyesült Államok a hiány gazdaságává, amelyből a monopóliumok „parazitaprofitot” facsarnak ki. Egyik oldalon az amerikai-globalista, statikus spekulatív kapitalizmus, a másikon a kínai-nemzeti, dinamikus produktív kapitalizmus.

Kína a világ gyártási teljesítményének 30 százalékát adja, és már nem feltörekvő, hanem tényleges hatalom. Minden arra irányuló nyugati próbálkozás, hogy korlátozzák – technológiai szankcióktól a kereskedelmi háborúkig és a médiában való rágalmazásig – eredménytelennek bizonyult, sőt visszafelé sült el. Kína gyártási szektora kétszer nagyobb, mint az Egyesült Államoké az árfolyamalapú mérések szerint, és háromszor nagyobb a vásárlóerő-paritás alapján. A legtöbb mutató (pl. legismertebb szakfolyóiratok, tudományos citációk, szabadalmak) esetében Kína tudományos és technológiai kibocsátása többszörösen meghaladja az Egyesült Államokét, és exponenciálisan növekszik. Kína elsöprő erejű humán tőkéje 6-8-szor annyi STEM-diplomást termel, mint az Egyesült Államok.

Kína valójában egy új gazdasági rendszert képvisel, amely túlmutat a szocializmuson vagy a kapitalizmuson, és amelyben egy erős központi kormány ösztönözi a versenyt, a nemzeti fejlesztési célok teljesítését tekintve prioritásának. Kína tehát lényegében egy józan észre épülő gazdasággal rendelkezik, míg az Egyesült Államok egyik spekulációs buborékból bukdácsol a másikba, és sértésnek veszi, hogy a gazdasága nem elég versenyképes, tehetetlen dühében összevissza vagdalkozva, Trumppal az élen.