Hirdetés

Amikor a nyugati vezetők Kínát a Nyugatot létében veszélyeztető ellenségként emlegetik, elsősorban nem katonai fenyegetésként, hanem az USA által képviselt és erőltetett neoliberális világrend alternatív (mert sikeres!) gazdasági modelljeként próbálják kipellengérezni. Ez a rendszer azzal a céllal jött létre, hogy a „történelem végét” képviselje és a szabad kereskedelem, a kormányzati szabályozás enyhítése és a tőkeellenőrzésektől mentes nemzetközi befektetések logikája révén egyedül üdvözítő legyen, eltávolodva az ipari kapitalizmus tőkejáradék-ellenes krédójától. Ennek az önelégült evangélista nézetnek az abszurditása éppen akkor bontakozott ki, amikor a nyugati gazdaságok elveszítették ipari jellegüket a neoliberális pénzügyi kapitalizmus dinamikájának következményeként. Ugyanakkor paradoxonnak tűnhet, hogy Kína sajátságos szocializmusa a klasszikus közgazdászok által hirdetett ipari kapitalizmus logikájához hasonló módon érte el sikerét a tőkejáradékos jövedelem minimalizálásával.

Kína mint katalizátor egyre több országot ösztönöz arra, hogy saját ellenőrzésük alá vonják gazdasági fejlődésüket, hiszen ipari szocializmusa a tőkejáradékos költségek minimalizálását elsősorban azáltal érte el, hogy államilag, tehát a nemzetközi hitelpiac közbeiktatása nélkül teremt pénzt a valós, tehát nem csak a gazdasági statisztikákban jelentkező növekedés finanszírozására. A pénz- és hitelteremtés állami kézben tartása Kína állami bankjain keresztül megakadályozza, hogy pénzügyi és más tőkejáradékos érdekek átvegyék a hatalmat a gazdaság felett, és alávessék a pénzügyi költségeknek, amelyek a nyugati gazdaságokat jellemzik. A hitelnyújtás sikeres kínai alternatívájával kiküszöbölik, hogy az kizárólag pénzügyi nyereséget termeljen a valóságos tőkeformálás és az életszínvonal rovására. Ezért tekintik elemi fenyegetésnek a jelenlegi nyugati banki modellre nézve. Ahelyett, hogy a pénzügyi rendszer „indusztrializálódott” volna, a nyugati ipari vállalatok „financializálódtak”, és ez az Egyesült Államok és a nyugat-európai országok ipartalanítása révén történt. Financializált vagyon a termelési folyamatban való részvétel nélkül is teremthető. A kamatok, késedelmi díjak, egyéb pénzügyi költségek és tőkebevételek nem „termékek”, mégis így számolják őket a mai GDP-statisztikákban.

Háromféle GDP létezik: névleges GDP, valódi GDP és PPP (vásárlóerő-paritásos) GDP. A névleges GDP inflált GDP, amelyet nem állítottak be az infláció és a devizaárfolyam-ingadozások figyelembevételével. Amerika inflációja sokkal magasabb, mint Kínáé, és az amerikai dollár körülbelül 40 százalékkal túlértékelt a kínai jüannal szemben. Így a felfújt amerikai névleges GDP sokkal nagyobbnak tűnik, mint a kínai névleges GDP, a valódi GDP azonban, amely kiszűri az inflációt és az amerikai dollár túlárazott árfolyamát a kínai jüannal szemben, azt mutatja, hogy Kína valódi GDP-je körülbelül 90 százaléka az amerikainak, és a következő 3 évben nagy esély van rá, hogy Kína utolérje az Egyesült Államokat e téren is. A PPP (vásárlóerő-paritásos) GDP a nemzeti valuta vásárlóereje alapján számítja ki a GDP-t. Például a hivatalos árfolyam 1 amerikai dollárra 7,17 kínai jüan, de a kínaiak sokkal több dolgot tudnak vásárolni 7,17 jüanért Kínában, mint amennyit az amerikaiak vásárolhatnak 1 dollárért az Egyesült Államokban. Jelenleg az USA nominális GDP-je, amelyet nem korrigáltak az inflációval és a túlértékelt amerikai dollárral, körülbelül 30 százalékkal nagyobb, mint Kínáé, de még a nominális GDP esetében is jó esély van arra, hogy Kína tíz éven belül megelőzze az Egyesült Államokat. Ugyanakkor Kína PPP GDP-je jelenleg körülbelül 30 százalékkal nagyobb, mint az USA-é. A PPP GDP az IMF szerint is jobb mutatója egy ország valódi gazdasági méretének, mint az inflációval felfújt nominális GDP.

Az amerikaiak egy olyan fejlődési modellre fogadtak, amely a tapasztalat fényében zsákutcának bizonyult. Ez a kétpólusúnak nevezhető modell a lánc két végén történő szakosodásra épített, vagyis egyrészt a nagyon magas technikai színvonalú (pénzügyi, menedzselési, fejlesztési) tevékenységekre, másrészt viszont a helyi gazdaság alacsony színvonalú szolgáltatásaira. A két pólus közötti „normális” ipari termelést ugyanakkor fokozatosan külföldre telepítették („delokalizálták”), hogy kielégíthessék az olcsó termékek iránti kielégíthetetlen vásárlói igényt. Ennek a modellnek természetesen mélyreható társadalmi következményei is voltak, nevezetesen a középosztály jelentős szűkülése, a létbizonytalanság növekedése, a lumpenproletariátus megjelenése és általában is a társadalmi egyenlőtlenségek kiéleződése. Most az amerikaiak a saját kárukon tanulják meg, hogy bár gyakorlatilag mindenféle termelés delokalizálható, a hi-tech szektor kereskedelmi többlete önmagában nem kompenzálhatja a kézi munkával készült termékek importjához kötődő deficitet, ahogyan a szolgáltatások hozama sem elég ahhoz, hogy növekedést gerjesszen az eladósodás ellenében. Immáron egyre nyilvánvalóbb, hogy a lerobbant Amerika túlélése kizárólag a hitelezői jóindulatától függ. Általában úgy tartják, hogy a Szovjetunió azért omlott össze, mert elvesztette a hidegháborút a túlzásba vitt katonai költekezése miatt. Nyugodtan kimondhatjuk, hogy Amerika az általa elvesztett világgazdasági háborúba rokkant bele, noha ő is sebezhetetlennek hitte magát. Újraiparosítását csak egy, a kereskedelmi partnerei és a finanszírozói által is elfogadott kooperatív protekcionizmus keretében lehetne elvileg megvalósítani, de az importtermékek árának nagyfokú rugalmassága gyakorlatilag megakadályozza, hogy helyi termékekkel lehessen őket helyettesíteni. Ha viszont az Egyesült Államok „technikailag” nem telepítheti haza a delokalizált tevékenységeket, akkor mire épülhetne a reindusztrializáció? Gazdaságilag semmi nem indokolja, hogy a tervezési stádiumot követően maga a kivitelezés is az USA-ban történjen, és hogy a jövőben érvényét veszítse az a régi szabály, miszerint a termelést a lehető legolcsóbb munkaerőt biztosító országokba kell telepíteni. A piacgazdaság és a kapitalizmus farkastörvényeitől még az USA sem függetlenítheti magát, bármennyire kapálózik is ellenük Trumppal az élén.

Kapcsolódó cikkünk