A hazai média, leszámítva egy-két udvariasan semmitmondó beszámolót, úgy kezelte az eseményt, ahogy súlyához és a magyar tömegtájékoztatás mentális állapotához illik: sehogy. Benkő Dániel ivarművész kivillantott hímtagja nagyobb nyilvánosságot kapott, mint a székely gyűlés. Ideje volna az új médiairányításnak föleszmélni s ennek megfelelően cselekedni, mert nemcsak az a baj, hogy a kereskedelmi televíziók arcátlan pimaszsággal játsszák ki a szabályokat, hiszen tudják, hogy a szankciók erőtlenek, hanem az is, hogy aránytalan mértékben terrorizálják a közfigyelmet. A lényegtelenről naphosszat lafatyolnak, a lényegest elhallgatják.

Beszéljünk most mi arról, ami fontos. A Székely Nemzeti Tanács (elnökét, Izsák Balázst az előző számban szólaltattuk meg) Székelyföld területi autonómiájáért emelt szót. Ahogy az egyik küldött szívfájdító pontossággal kifejtette, ez azért is fontos, mert Székelyföld másik neve ez lehetne: Kis-Magyarország. Aki már járt ott, annak nem kell magyarázni, ez mit jelent. S hogy mit jelent az a keserédes kifakadás, hogy: „ne nevezzék a székelységet határon túliaknak, mert a székelység soha nem hagyta el határait, hűségesen őrzi a rábízott földet, s a lelkében most is magyar…” Egy küldött pedig azt kérte, hogy az Alkotmányba tegyék be a székelység parlamenti képviseletét…

„Hazajöttünk, itthon vagyunk” – foglalta össze Izsák Balázs levezető elnök a küldöttek üzenetét. Erről mind nem adott hírt a sajtó. Nem közvetítette Fodor Imre küldött uram szavait sem, aki beszédét ezzel a fordulattal zárta: „Kérdik a székely legényt, amikor először járt a budapesti Országházban, hogy mit szólt hozzá. Az elején meglepődtem, feleli a legény. Aztán megszoktam. Az elején mi is meglepődtünk, kellemesen. Már csak az kell, hogy mi is megszokhassuk” – zárta szavait, hatalmas tapsot aratva.

A gyűlés kimondta a folytonosságot az 1918. november 19-én Budapesten és a 2003. október 26-án Sepsiszentgyörgyön létrehozott Székely Nemzeti Tanács között, illetve felkérte a magyar kormányt és a magyar állam intézményeit, hogy a dél-tiroli mintára, minden rendelkezésükre álló eszközzel támogassák Székelyföld autonómiatörekvéseit.

Éppen ezért a Nemzeti Színházba tervezett román állami ünnepséget hiba volt lemondani. Robert Alföldescut kár volt megijeszteni. Hadd ünnepeljenek a mi románjaink. Cserébe azonban a magyar külügy nagykövetünk útján kérjen szelíden engedélyt vitéz Nagybányai Horthy Miklós 1940-es bevonulásának állami megünneplésére is a bukaresti Nemzeti Színházban, ha van olyan. Amikor ugye, Észak-Erdély visszatért Magyarországhoz. Elvégre mi szerető szomszédai vagyunk egymásnak és roppant mód európaiak.