A Teller-levél hamisításáról csak annyit, távol álljon tőlem, hogy dögkeselyűknek nevezzem mindazokat, akik a levelet hamisították, leközölték, jó ízű egyetértéssel kommentálták, mert a dögkeselyűk csúnya, ám a természet rendjébe jól beillő, hasznos állatok. Az a gondolatmenet meg különösen tetszik, hogy „igaz, hogy nem Teller írta, de a levél az ő gondolatait tükrözi”. A botrány arra a módszerre világít rá, ahogyan a balliberális erők 1989 óta együttműködnek a kül- és belföld megtévesztésében, aljas és primitív módon, és persze következmények, valódi konzekvenciák nélkül. Erkölcstelen, gátlástalan, kommunista módszerek ezek, de a nagy számok törvénye alapján többnyire sikeresen alkalmazzák őket, különösen, ha fenyegető politikai és rendőri hatalom áll mögöttük. Mint ahogyan olvasom, rendőrök vigyáznak az MSZP-aktivistákra, akik nem éppen a lakosság rokonszenvétől kísérve osztogatják a nyomtatott szemetet – de jól emlékszünk még azokra az időkre, amikor a rendőrök azt is ellenőrizték, elolvastuk-e rendesen a vörös betűkkel nyomtatott ordas hazugságokat.

Az egyik televíziós csatorna műsorára tűzte (nyilván közkívánatra) az egykorú filmbeszámolót az 1973-as berlini VIT-ről, Hofi Géza csúfondáros, utólagos kommentárjaival, a delegációt Maróthy elvtárs vezette, s ott volt a díszvendégek közt a frissen szabadult Angela Davis meg a még hozzánk közel álló, ifjú és duci Arafat a konyhakendőben, akire most már szabad lesz vadászni Izraelben. S ha jól láttam, ott menetelt a delegációban Kovács László elvtárs is, aki akkor már a KISZ KB nemzetközi kapcsolatait irányította mint szorgos és megbízható fiatalember. Amerika akkoriban egy másik, piszkos és értelmetlen háborút vívott, nem Irakban, hanem Vietnamban, s még két évet kellett várni, míg a két „űrnagyhatalom” összekapcsolódott fizikai értelemben is az Apollo-Szojuz programban. Persze utólag könnyű bölcsnek lenni, de akkor a létező szocializmus még reformálhatónak tetszett sokak számára, és a konvergencia-elmélet kézen fogva járt a békés egymás mellett éléssel, vagyis eléggé hihető volt, hogy a két világrend úgy köt békét, hogy nem falja fel egyik a másikat. Azóta győzött a kapitalista demokrácia, a szocializmusnak pedig esélye sem volt, hogy a szovjetek és Kovács elvtársék nélkül megpróbálkozzon egy igazságosabb társadalmat létrehozni 1956 forradalmának szellemében – igaz, ezt nemzeti szocializmusnak nevezték volna, persze nem a náci értelemben. Most keresztényszocializmusnak nevezik, és Kovács elvtársék úgy utálják, mint ördög a tömjénfüstöt, az igaz magyar emberek pedig, sajnos, már megborzadnak minden szótól, mely „szoci.”-val kezdődik – joggal.

Régebben, amíg hivatásos tévékritikusként is múlattam az időt, alig vártam a parlamenti ülésszak kezdetét, hogy írásaimhoz némi gyúanyagra leljek, mostanában viszont cseppet sem szórakoztatnak a régi arcok, talán Torgyán jellegzetes hanghordozását sírom vissza, talán Horn Gyula gesztusait, de mintha a képviselők is éreznék, vendégszereplésüknek nemsokára vége, még néhány röpke hónap, és a magyar ügyeket a birodalom fővárosában, Brüsszelben intézik, az itthoniaknak csak az elfogadás és magyarázgatás hálátlan szerepe jut, mint amikor Moszkvából vagy korábban Bécsből jött a parancsolat, violaszín pecsét alatt. Üdítő élményt csak a háttérben gesztikuláló „jelelő” hölgyek nyújtanak, unalmamban megpróbálom az ő szájukról és gyors mozdulataikból kiolvasni a parlamenti vitatkozók mondandóját, legalább a siketek és nagyothallók értik pontosan, miről folyik a terméketlen és kilátástalan duma. Amióta nyugati mintára a képernyőn egyszerre mindenféle embléma és színes csík egyszerre jelenik meg, friss hírekkel, reklámokkal, sms-üzenetekkel, igazából úgy is tűnhetnék, nincs okunk panaszra, „forr a világ bús tengere”, az otthon ülő nyugdíjasok és munkanélküliek, éjszakai műszakra váró ledér hölgyek és rabló urak elégedetten szemlélhetik a többszörösen héjazott semmit és a felhabzó nihilt. De az Ügynök ennél költőibben fogalmazott, mint mindig: „Együtt sírunk, együtt nevetünk a világgazdasággal”. Tekintettel azokra a felvett kölcsönökre, melyekkel a kormány újabb évtizedekre hazavágja a magyar gazdaságot, akárcsak a Kádár-időkben, inkább sírásról lesz itt szó, bár valószínű, hogy míg mi együtt sírunk majd, az Ügynök és pereputtya (nómenklatúrája) vidáman sütkérezik floridai villájának teraszán. Olyan megható mindez, mint a Nagy Kölcsönfelvevő, Fekete János bankár őszinte sóhaja a Népszabadságból: „Sajnálom, hogy nem segíthetek”. Hát igen, át kell adni az újabb segítőknek a helyet egyszer, bár minden bankári segítség igen sokba kerül. Nekünk minden sokba kerül, előbb lesz szeptember 11-i emlékmű Aradon, mint magyar szoborcsoport, csodálom, hogy még nem jutott eszébe egy közismert honvesztőnek sem, hogy – mondjuk október 6-a helyett – iktassuk már be a nemzeti gyásznapok közé szeptember 11-ét. Számomra örökre feledhetetlen marad, ahogyan a TV2 tudósítója, Bombera Krisztina áll egy New York-i felhőkarcoló tetején, erősen fúj a szél, s az új információkkal nem nagyon dicsekvő hölgy annyit mond: „Itt már befejeződtek az ünnepségek”. Hát igen, nehéz nyelv a magyar is, nemcsak az angol, de hát kiküldött tudósítók esetén az embernek – pártállami reflex – mindig eszébe jut, vajon kinek a kije ő, és kinek jelent amúgy. De Bombera Krisztina nem ilyen, ő csak szolidan, visszafogottan ünnepel szeptember 11-én, van is mit, nem mondom, egymilliárd mohamedán ünnepel vele együtt, a „keresztesek” feletti első nagy győzelem alkalmából.

No de lássuk, amit a címben ígértem, beszéljünk a kormányválság öt ismérvéről, lehet, hogy vizsgatéma leszek, mint egykoron Lenin elvtárs öt ismérve az imperializmusról. Az azonossági válság – vagyis az MSZP-SZDSZ-klientúra immár másfél évtizedes válsága, egyfajta gyötrő bizonytalanság, kik is ők valójában, baloldali kapitalisták vagy szocialista milliárdosok, magyarok-e ők, vagy európaiak, esetleg románok vagy amerikaiak – csupa megválaszolatlan kérdés. A program és ideológia teljes hiánya ezt a nómenklatúrát végtelenül rugalmassá teszi, mint az influenzavírust, mely újabb és újabb törzsekben támad, s rezisztenssé válik a korábbi gyógyszerekkel szemben, ugyanakkor a „nem használni, de ártani akarok” belső tudata rombolólag hat. A legitimációs válság a bűnben és mulasztásban fogant egész rendszerváltozás valamennyi nyertesére érvényes, de legjobban az MSZP és SZDSZ politikai és gazdasági vazallusait sújtja. Egy hamis törvényekre, csalásokra és személyi összefonódásokra specializálódott klientúra összetarthat, mint valami bűnszövetkezet, de a társadalmi elfogadtatás hiánya mind itthon, mind külföldön parvenükké, gyanús emberekké teszi őket, akikkel tisztességes ember nem barátkozik. A penetrációs válság azt jelenti, hogy az MSZP-SZDSZ-kormányzat minden törekvése ellenére sem képes átjárni, megszervezni, maga mellé állítani és mozgósítani a magyar társadalmat, ezt semmiféle Ron Werber-féle taktika nem teszi lehetővé, különösen a keresztény középosztály és általában a vidéki emberek többsége immunis a kommunista propaganda modernizált eszközei iránt. Nincs annyi pénz a világon, mellyel tartósan meg lehet vásárolni az emberek hitét, erkölcsét, igazságérzetét, lelkiismeretét, az Ügynök kormánya pedig nincs abban a helyzetben, hogy elődei mintájára az osztogatás mellett a terror módszereit is alkalmazza. Talán ez a legnagyobb szívfájdalma ennek a Magyarország nyakára telepedett rétegnek, hogy már nem is félnek tőle. A mézesmadzag nem elég édes, a korbácsot pedig könnyen kicsavarják a pénzmosásban elgémberedett kezekből.

A participációs válság abban mutatkozik meg, hogy a politikai rendszerben túl kevés ember vesz részt aktívan, és a politikai érdekcsoportokban a nép nagy tömegei nincsenek képviselve. Itt elég a magyar szakszervezetek totális kudarcára utalni, alig van még egy állam a világon, ahol a munkavállalók ennyire ki lennének szolgáltatva munkáltatóiknak. A döntési folyamatokban a „lakosság” nem vesz részt, a privatizációs technikák kezdettől fogva a lakosság kizárásával és érdekei ellenében működtek (pl. kórház-privatizáció), a választási rendszer pedig gyakorlatilag kizárja kis pártok és új érdekcsoportok, illetve független jelöltek indulását és főleg győzelmét. A disztribúciós válság akkor következik be, amikor a kormány a javak és szolgáltatások, beruházások társadalmi elosztásában súlyos hibákat követ el, elmélyíti a hátrányos helyzetűek gondjait, kiküszöböli a verseny lehetőségeit és előnyöket biztosít a külföldi cégeknek és a rablótőkének. Az Ügynök kormánya ígéretei ellenére nem teremti meg a „jóléti rendszerváltozás” alapjait, igaz, már ezt be is jelentette, hanem igyekszik a rablott zsákmánnyal bevonulni az Európai Unióba, hogy annak rendszerére hárítsa kormányzásának minden bűnét. Az ilyen válságokat a brit politológia mérte fel elsőként, s ezek közül egynek is a felszámolása hosszú évekbe, néha évtizedekbe telhet, nálunk a politikai elitnek, s elsősorban a janicsár-gondolkodású MSZP-SZDSZ-nómenklatúrának „sikerült” az összes ilyen válságot meghonosítani és tartóssá tenni, talán éppen azért, hogy válságkezelés ürügyén tovább folyhassék az osztogatás a klientúrának, s a teljes lakosság könyörtelen fosztogatása.

Már persze, ha a népnek ez tetszik, ha a nép ezt hagyja. Mert az most már nyilvánvaló, hogy a képviseleti demokrácia hazánkban kialakult módja és intézményei nem képesek kezelni ezeket a súlyos, mondhatni társadalmi rendszereken áthúzódó problémákat, itt már csak Isten segíthet, vagy egy olyan tisztító vihar, mely kisöpri a Kárpát-medencéből a sűrű, egyre fullasztóbb, régi, bűzös levegőt.