Nyilvánosságra hozták a kormány tagjainak korábbi üzleti érdekeltségeit – Kiss Elemér „jogszerű, de nem erkölcsös” ügyeinek kipattanása után. Az egész olyan pitiáner, csaknem vicces: hát persze, hogy mindenki Grál-lovag itt, és senki sem hülye, a magyar jogrendszer végletes kuszasága folytán bárki bármilyen üzleti tevékenységet folytathat családtagjai nevén, továbbá anonim módon, továbbá off-shore cégekben, úgyhogy az ilyen nyilvánosságra hozatalok körülbelül olyan tréfásak, mint a vagyonbevallások. Egyetértek az Ügynökkel, aki azt nyilatkozta, hogy különben is jobb, ha tehetős emberek vállalnak kormánytisztséget, azok nincsenek annyira rászorulva a lopásra. Persze az Ügynöknél nevesebb bankárok pályafutásának története cáfolni látszik ezt az aranyigazságot, de azért van abban valami megrészegítő, hogy éppen egy szocialista kurzus fedezi fel a régi magyar törvények bölcsességét, melyek a választójogot és a választhatóságot is bizonyos vagyoni állapothoz kötötték – ha már megszedték magukat, még az is elképzelhető, az MSZP tagjai csakis százmillió feletti vagyonnal rendelkező polgárok lehetnek. Az SZDSZ-ről ilyen értelemben nem szólanék, mert az olyan kis párt, hogy oda már születni kell, a mesterség apáról fiúra száll. (Meg amit még hozzágondolunk.)

Amúgy az egyik, tényleg olyan mókusképű miniszter mellesleg valóban a Mókus Őrs Rt. részvényese, ilyet kitalálni nem is lehet, nem szeretném, ha ezekről a politikusokról egy másik rágcsáló, a hörcsög is eszükbe jutna, tisztelt olvasóim. Nem, ezek a Mókus őrsből maradtak hátra, lényegültek át, ők már nem hordtak ávós cipőt és pufajkát sem, a szülők is megszabadultak az ilyen régi daraboktól, van, aki már nyugati egyetemeken szívta magába a kapitalizmus eszméit. E sorok írása közben hallom, kihelyezett ülést tartott a kormány, s mondja a rádió bemondója meghatottan: „már a vonaton munkához láttak”. No, ilyenkor érzi az idős ember, hogy szépen jönnek vissza a szép idők is, nemcsak a szép emberek, akikkel már tele van a közszolgálat is. Ez a hang már nem is a Kádár-kort idézi, de egyenesen Rákosi elvtárs legdicsőbb éveinek hangulatát. Nem is merjük végiggondolni, hogyan folyik egy ilyen kormányülés a vonaton, ultiznak-e, fröccsöznek-e közben, szabad-e disznó vicceket mesélni vagy rögtön a lényegre térnek, ki, mikor és mennyit vett ki a kasszából és kiderült-e már. Ugyancsak a rádió mondta, hogy köztük van az új miniszter is, aki meghatottan nyilatkozta, hogy az ő példája is bizonyítja, egész életen keresztül kell tanulnia az embernek. Ez a kifejezetten gyönyörű, példás életű miniszter az összes KISZ-es és MSZMP-s ranglétrát becsülettel végigmászta. Nem is az a nagy baj, hogy ő annyira büszke saját példás életútjára, hanem az, hogy a rádió is hangot ad ennek, mintegy kanonizálja a hülyeséget. Pedig elég lenne levenni a polcról a munkásmozgalom történetének lexikonát, s felütni bárhol, hogy belássa e példás életű miniszter, nem minden hírnév tartós és nem minden tisztség az alkalmasság jele. Bár az a tény, hogy Dunaújváros önkormányzatának szocialista képviselő-testülete úgy döntött, ismét felállítja a monumentális Lenin-szobrot, mégpedig a helyi vállalkozók anyagi támogatásával, azt hiszem, végre bizonyítja, hogy (némi kacskaringók után) kezdünk tényleg visszajutni oda, ahová mondjuk Taszár népe: a szovjet repülőtérből amerikai lett, aztán, Lenin eszméinek segedelmével, megint lehet akár szovjet is. Valami mély, filozófiai tartalma van e rövid hírnek, ahogyan ez a szocialista város visszatér önnön gyökereihez, mintegy a kapitalizmus segítségével tovább viszi a proletár internacionalizmus, a hazaárulás és a feneketlen ostobaság szocialista hagyományait. Lehet, hogy a régi-új Lenin-szobrot a BIT-es, példás életű miniszter fogja felavatni, vagy Komlós János kebelbarátja, temetésén búcsúztatója, a kultuszminiszter tart rá igényt? Talán a hatalmat némi kétellyel átadó polgári oldal sem gondolta (már megint nem!), hogy ennyire komoly a baj, körülbelül ugyanolyan naivan mekegnek itt-ott a törvényekről, mint elődeik 1947 táján, s az Ügynök arcáról már kezd is sugározni az a korábban jól ismert mosoly, mely mögött megbízható elvtársak és főleg megbízható gumibotok és szuronyok állnak. Most például leginkább amerikai gyártmányú gumibotokra és szuronyokra lehet számítani, mint a demokratikus meggyőzés jól bevált eszközeire, és megható, ahogyan a lapokban nagy magyarjaink, Konrád Györgytől Jeszenszky Gézáig a szegény, védtelen Amerika pártjára állnak, „ahelyett, hogy örülnének, hogy Amerika betölti a világrendőr feladatát és vállalja az ezzel járó kockázatot” (Hetek, 2003. február 21). Jó, tudom én, és sokan legalább sejtik, hogy a Mókus őrs Rt. eléggé kiterjedt hálózat, vannak részvényesei, csendestársai szép számmal a polgárinak nevezett oldalon is, őszintén szólva nagyon is valószínű, hogy ez a csendestársi részvétel az az „antalli örökség”, amire oly buzgón hivatkoznak, akik jó pénzért osztják az észt a pártokban és pártok felett.

Most, amikor majd csatlakozunk az unióhoz, melyből egyelőre nincs jogi mód a kilépésre, de hát a Szovjetunióból sem volt, aztán tessék, mégiscsak sikerült, bár elég nehezen, szóval most figyelem a vitát, felkerüljön-e a kereszt a közös Európa-házra, keresztény marad-e vagy szeretne maradni Európa, vagy – ahogyan a mi magyarnak sem túl alkalmas polgártársaink nyivákolják, legyünk már tekintettel arra, hogy… és különben is, mit szólnak a muzulmánok? Az, hogy a muzulmánok mit szólnak Medgyessy hadüzenetéhez, az őket nem érdekli, no de az a kereszt, az a majdnem nyilas, majdnem horog, ahogyan sugallják, az aztán nagyon idegesíti azokat, akik mindig be vannak csomagolva, mint Kun Béla az aranykészlettel. A meglehetősen dicstelen gyalázkodásban új hang alig akad 1919 óta, új érv sem sok, legfeljebb a szocialista-liberális kurzus idején bátrabban és nyíltabban fogalmazzák meg a szerzők véleményüket a kereszténységről és helyéről. Akit érdekel, milyen a „korszerű” gyűlöletbeszéd, az elolvashatja Siposhegyi Péter kolumnás cikkét, A politika keresztje cím alatt, ugyancsak a Hit Gyülekezete lapjában. Csak egyetlen idézet a sok ismert gondolatból, mely a Szent Korona tiszteletét bálványimádásnak bélyegzi, és a keresztény értékelvű politizálást eleve lehetetlennek véli (hogy finoman fogalmazzak): „A jézusi műnek van egy paradoxonja. A magányos igehirdető tiszta és igazságos eszméire egy kegyetlenül hierarchikus, antidemokratikus szervezet épült, a Jézus-ipar sikeres ügyvitele. Amikor az úgynevezett szocialista mozgalmak szembekerültek az egyházzal, nem a tanítással kerültek szembe, hanem a világ egyik legigazságtalanabb szervezetével, melynek diszkriminatív belső joga van, melynek hatalmas vagyona és hatalma van, és képzeljük, mennyi volt akkoriban.” Ne találgassunk sokat, ez a Jézus-ipar sikeres ügyvivője a Katolikus Egyház, ugyebár, s a Hetek című lap alapító-főszerkesztője Németh Sándor, a szerkesztőbizottság tagja és hasonló szellemiségű cikkek gyakori szerzője Hack Péter, az SZDSZ-ből kilépett politikus. Ez az érvelés és hangvétel tökéletesen megegyezik a magyar kormányzat és az általa ellenőrzött szocialista-liberális sajtó egészének véleményével, mely viszont tökéletesen egybevág a világsajtót ellenőrző baloldali-liberális amerikai és izraeli politikai és pénzügyi körök szakvéleményével. Siposhegyi Péter olyan kiváló helyzetben van, mintha ugyanezt a véleményt ötven éve mondjuk a Szabad Népben tette volna közzé, V. T. szignóval. A lap egy másik – hasonlóan terjedelmes – cikkben a Horthy-korszak egyházpolitikáját elemzi (Leszektázott istenkeresők), s mi sem természetesebb, mint hogy párhuzamot von a történelmi egyházak mai törekvései és a Horthy-kor között, melynek típusvádjai: „rajongás, fanatizmus, amerikai álom, szolgalelkűség, pénzzel való visszaélés, vallásgyalázás, szexuális visszaélések, éjszakai szeánszok satöbbi”. Most mondjam azt, hogy stimmel? „A Horthy-rendszer támogatói vagy az azoktól jobbra helyezkedők szemében a kisegyházak a nemzettel azonosuló történelmi egyházakat bomlasztották, míg a baloldaliak a nép hagyományainak és természetes életmódjának eltűnésével, valamint a tragikus szociális helyzet okaival társították a szektakérdést” – summázza cikkét a Hetekben Szobota Zoltán. És ezzel nincs is vitatkoznivalónk: a jobb- és baloldali véleményeknek együtt van igazuk. A mai szekták nagyjából ugyanezt teszik: bomlasztják a nemzettel azonosuló történelmi egyházakat, és kihasználják a nép hagyományainak eltűnését és a tragikus szociális helyzetet. A Mókus őrs részvényesei még mindig elég sokan vannak, bár – tegyük hozzá kissé kíméletlenül – kihalófélben, mert a tudatlanság és a bűn, amelyben élnek és amelyet intézményesen fenntartanak és terjesztenek, eszmetársaikat sem kímélte. Felállíthatják újra Lenin szobrát, s az Ügynök halála után – de akár előtte is – szobrot állíthatnak neki a Szabadság-szobor mellékalakjaként, nekünk, keresztény magyaroknak tovább tart a jövőnk, mint nekik. Becsületrendet akárki kaphat, de becsületet nem. Nem gyűlölettel mondom, inkább sajnálkozva, elpazarolt életük és mértéktelen önzésük feletti szánalommal, hogy nem szeretnék a helyükben lenni, különösen mivel nemsokára hűlt helyük sem lesz. A Mókus őrs részvényei elértéktelenednek, a Mókus őrs kapcsolati tőkéje legfeljebb Szibériában hajt ki újra, kulturális emlékeik körülbelül akkora értéket képviselnek, amennyit mondjuk Hidas Antal és Kovai Lőrinc összes művei. De legyen az övék ráadásul Lukács György is, no, nem bánom. Majd elleszünk valahogy nélkülük. Megpróbáljuk.