Egy vérbeli politikus persze nem engedhetné meg ugyanezt, annak éppen attól van karizmája (vagy bicepsze), hogy Mindig Tudja a Megfelelő Megoldást, még akkor is népe iránt elkötelezett és felelősséget sugárzó, amikor borotválkozik vagy a vécén trónol. Mindig halk kacajra fakadok, amikor az egykori kommunista párt valamelyik, ma is uralmon lévő vezetője, az Ügynök vagy megnyerő képű anyósa, a külügyminiszter nyilatkozik arról, hogy megvédik a békét és Magyarország nincs veszélyben – ilyenkor általában sikoltva menekül mindenki, aki tud, csak a becsomagolt bőröndösök maradnak nyugodtan, ez az ő kormányuk. És próbálom elfoglalni magam hasznos kerti munkákkal, elhessegetem a kósza gondolatot, hogy a fent elhúzó repülőgép más is lehetne, mint baráti, nem ülök fel az olyan sanda pletykáknak, hogy Amerika helytartónője eredetileg férfi volt, attól olyan érzékien határozott és melegen szívélyes. Ízlelgetem a gyönyörű kifejezést: humanitárius katasztrófa, és szeretném megcsókolni, aki ezt kitalálta, ez a csupa együttérzésről tanúskodó fogalom hivatott elfedni a háború iszonyatát, a vért, a sebeket, a könnyeket, a fájdalmat, az éhezést és a szomjazást, a romokat és a gyászt, ami a Felszabadulás és a Szabadság sajnálatos, ám természetes velejárója, akár a szögesdrótok és fogolytáborok sokasága.

A háború áráról vannak homályos elképzeléseink, ha egyszer Bush elnök további 75 milliárd dollárt kér az amerikai néptől. Ez olyan elképesztően sok pénz, hogy Magyarország feltehetően újabb ezer évig gond nélkül elvolna belőle, és megható, hogy egy-két milliárdot majd Irak is kap az újjáépítésre. Ugyanis ez az a ritka eset, hogy lerombolni valamit jóval drágább, mint újjáépíteni. Ebből a summából kap egy-egy milliárdot Törökország és Izrael, tizenöt-tizenöt milliót Lengyelország, Csehország és hát Magyarország is, bár ezt a júdáspénzt segélynek, illetve kölcsönnek is nevezik rögtön, mondhatni, ez is olyan békekölcsön , amilyenhez már volt szerencsénk némiképp hasonló körülmények között. Nem túl bőkezű a Nagy Testvér, sokfelé kell osztogatni a baksist, Lengyelországon kicsit csodálkozom, hogy nem köpi szemen az ajándékozót, Svejk és az Ügynök hazáján nem. A Blitzkrieg akadozik, Colin Powell amerikai külügyminiszter hiába dicséri a felszabadító mészárosok „rendkívüli szakértelmét”, azért leginkább egymást és szövetségeseiket lövik miszlikbe a nyomorult, high-tech kiskatonák, akik nem értik, miért sietnek haza a Szaddám Huszein által külföldre száműzött irakiak is, hogy fegyvert fogjanak ellenük, a felszabadítók ellen. Pedig ezt hazaszeretetnek hívják arrafelé is, ahol – Mezopotámiában, a Tigris és az Eufrátesz táján az emberiség bölcsője ringott egykor, s ahol az Ezeregyéjszaka legszebb meséi játszódtak. Láthattuk a rendkívüli szakértelemmel pozdorjává lőtt bagdadi piac képeit, s őszintén remélem, egyszer majd azok is a háborús bűnösöknek kijáró vádlottak padjára kerülnek, akiknek elődei oda ültették a vesztes háború még élő vezetőit. Mert egyszer jó lenne a győztes háborúk vezetőit is börtönben vagy akasztófán látni, bár erre még aligha volt példa az emberiség eddigi történetében. S miközben a békéért tüntetőket világszerte szorgosan, már-már unottan verik a helyi rendőrök, egy venezuelai kápolnában véres könnyeket sír a Szűzanya. Mert Krisztus édesanyja már tudja, mi vár még az iraki népre, s mi vár az emberiségre, mely mérhetetlen nyomorúságában és tehetetlenségében, tudatlanságában és elaljasodásában olyan vezetőkre van bízva, amilyen mondjuk Bush elnök, Szaddám Huszein vagy éppen a mi, nyelvére csomót kötött, silány kis Ügynökünk és szabadcsapata. Az I. világháború kitörésekor New Yorkban negyvenezer magyar jelentkezett a követségen önkéntesnek, hogy harcoljon azért a hazáért, mely nem tudott nekik kenyeret adni, s annak a még másfél milliónak, aki velük együtt „kitántorgott” Amerikába, s akik helyett olcsó és silány munkaerő jött be, a piac és a szabad verseny szabályai szerint. Nagy-Magyarország akkortájt veszett el, most pedig a mai olcsók és silányak elveszejtik Kis-Magyarországot is, a piac és a szabad verseny szabályaira hivatkozva. Vajon az Ügynök szavazótáborából hányan képesek egyáltalán felfogni, mi az a haza, s mi az a hazaszeretet?

Hajózzunk, vagy legalább evezzünk azonban békésebb vizekre! Meglepő módon a „béke” fogalmával ritkán találkozunk politikai-politológiai könyvekben, a béke filozófiai és történeti fogalom leginkább. Talán azért, mert a „béke” pusztán két háború közti szünet, erőgyűjtés, pénzgyűjtés, szövetségesek toborzása, új fegyverek gyártására alkalmas időszak, továbbá a győztesek számára lehetőség, hogy megbüntessék, kizsebeljék a veszteseket, s megírassák a regényeket és hőskölteményeket saját dicsőségükről és az ellenség gonoszságáról (lásd még: szovjet és amerikai filmművészet). Abbé de Saint-Pierre könyvét lapozgatom újra, aki 1713-ban írja meg Az örökbéke-tervezet rövid foglalata című könyvének első változatát, a Napkirály, XIV. Lajos őrült háborúinak és egész Franciaországot válságba taszító, megnyomorító politikájának romjain és tanulságai alapján. Az abbé Általános Szövetségnek nevezi az Európai Uniót, melyet szerinte az európai uralkodóknak, a dinasztiáknak éppen saját örökletes hatalmuk biztosítása érdekében kellene létrehozniuk, hiszen így nemcsak a külső háborúkat, de a polgárháborúkat és a forradalmakat is örökre kiküszöbölhetnék, hadügyi költségeiket tetemesen csökkentve biztonságosan kereskedhetnének. Saint-Pierre egy Hágában(!) felállítandó nemzetközi bíróságról is szól, mely a csatlakozott államok vitás ügyeiben döntene, az Állandó Közgyűlésen egyszerű szótöbbséggel, a vitás kérdésekben háromnegyedes többséggel hoznának határozatot. Megható az abbé erőlködése, hogy bebizonyítsa, mennyi pénzt hozna a francia királynak a szokásos katonai költségek csökkenése az Alapszerződés aláírása után, nem is szólva a háborúk miatt szünetelő külkereskedelem veszteségeiről, például a Kelet-Indiai Társaság adóbefizetéseit említi. Nincs új a nap alatt: aki Erasmus, Morus, Grotius ide vágó műveit ismeri, tudja, a történelmet sohasem az értelem irányította, hanem a hatalomvágy, a kapzsiság, a gyűlölet és a bosszú, mondhatni, Káin óta. A nemzetségek, törzsek, népek, nemzetek, osztályok, vallások és pártok szinte minden lehetséges indokot megkerestek és meg is találtak az éppen szembenálló és legyőzendő ellenfél igazságos háborúval történő kiiktatására az élők sorából. Ezért nem örülök, ha pogány eszmék támadnak jobboldalon (is), melyek azt mondják, csak nemzeti érdek létezik, még a kereszténység is olyan „nemzetközi” találmány, melyet a Vatikán boszorkánykonyhájából irányítanak. Az ilyen téveszmékkel már találkoztunk, s ezekből valóban csak az örök háborúk kora vezethető le.

Babits Mihály az I. világháború idején fordította le Kant híres könyvét, Az örök békét. 1795-ben jelent meg az értekezés, talán a legismertebb valamennyi hasonló témájú mű közül. Az Ész erkölcse nevében szól a mű, s amint Babits írja, „az emberszeretet ijedten és túlordítva, elhallgat. De a Jogot nem lehet túlordítani; sem a Logikát megfélemlíteni.” S miközben e sorokat írom, a hírek már iraki ellentámadásról szólnak: ez a háború sem lesz sem gyorsabb, sem különb az eddigieknél. S ha az Ügynök és sopánkodó vénasszonynak álcázott fő mozgatója forgatta volna egy kicsit Kantot, nemcsak a háborúra, hanem az Európai Unióra vonatkozólag is hozzájuthatott volna némi bölcsességhez, melyet az MSZMP moszkvai gyorstalpalóin magyar ügynökök számára nem közvetítettek. Idézem: „Az állam nem birtok (patrimonium) – mint például a föld, amelyen elterül. Az állam emberek társasága. Fölötte senki sem rendelkezhet vagy diszponálhat, csak ő maga. Az államnak mint törzsnek megvan a maga külön gyökere. Ojtóág gyanánt beiktatni egy másik államba, annyi, mint erkölcsi személy voltát megszüntetni és tárgyat csinálni belőle.” Íme, mai ostobák, a Szent Korona-tan alapvetése filozófiai értelemben! De folytatom: „Micsoda veszélybe hozta Európát (…) az ilyen szerzésmód (…) hogy tudniillik államok is köthetnek házasságokat. (…) Ide kell számítani valamely állam csapatainak elkötelezését is egy másik állam számára nem közös ellenséggel szemben. Úgy használják ekként az alattvalókat – és elhasználják -, mint tárgyakat, melyek tetszés szerint kezelhetők.” Ezután Kant a háborús fenyegetés három fő forrását nevezi meg, az állandó hadsereget, a szövetségi rendszereket és a pénzt. „…A három nagyhatalom: a Sereg, a Szövetség és a Pénz”. Most minden együtt van, előbb Irak, majd a világ ellen: a Sereg, a Szövetség és a Pénz. Rögtön ezután arról beszél Kant, hogy nem szabad külső államadósságot csinálni, mert „a mai hitelrendszer (egy kereskedőnép elmés találmánya ebben a században), ahol az adósságok a beláthatatlanba növekednek, s mégis a jelen követelésre mindig biztosítva vannak – (….) ilyen rendszer – mint a hatalmaknak egymás ellen működő gépezete – veszélyes pénzerő.” Ezek után Kant arról szól, hogy az államok közt folyó háború nem lehet sem büntető, sem irtóháború, mert nem lehet kinyilvánítani, kinek a részén van az igazság, hiszen törvényszék jogerősen nem ítélkezett a vitás ügyben. Csak még két gondolat az értekezés summázatát képező Mementóból: a háborút olykor még filozófusok is dicsőítik, de megfeledkeznek arról, hogy a háború mindig több rossz embert csinál, mint amennyit elpusztít. És: az államok különállása a háború folytonos kockázatával jár ugyan, de még mindig jobb, mint összeolvasztásuk egyetlen világhatalomba (univerzálmonarchia), mely arra tör, hogy mindent uralma alá hajtson. Ennyit az Amerikai Egyesült Államokról, az Európai Unióról és a most folyó háborúról. Olvassunk Kantot, amíg a magyar ügyészség be nem tiltja – a Sereg, a Szövetség és a Pénz szolgálatában.