Ákos, az énekes a Nagy Fridi kamerája és mikrofonja előtt mondta ezt, s kifejtette, a polgárháború kataklizmája aligha kerülhető el, mivel az erkölcstelenül megszerzett gazdasági és politikai hatalmat a brókerkormány önként aligha adja fel. Persze ezt sokkal finomabban mondta Ákos, de a Nagy Fridi így is kissé zavart lett, mert a közpénzekből működtetett tolvaj és hazug köztelevízió sem kerülheti el sorsát, s azok sem, akik működtették, irányították és felügyelték. Egyszer eljön a színvallás és a számonkérés ideje, mert az Ügynök és szedett-vedett kormánya megkísértette az Istent, vajjal a fején kiállt a napra, és a megolvadt vaj úgy csurog le az arcukon, ahogyan az éppen Thaiföldön pihenő Last Lady hátán a napolaj. Ez a „lúzerkormány”, mely a nemzetinek és kereszténynek aligha nevezhető internetes újság közönségfelmérése szerint is lényegében a jelenlegi kormányzat tökkelütött csapatából áll össze, Torgyánnal és néhány erre érdemes balfékkel kiegészülve, ez a villaépítő és ingatlanhalmozó, két magyar mondatot egymás mellé ki nem állító, kifejezetten rossz arcú kormánycsapat most nemcsak folytatja a Horn-kormány munkáját, de mintha szántszándékkal provokálná a sorsot, a történelmet, a magyar népet és saját szerencséjét, ahogyan Rákosiék tették, egészen az utolsó pillanatig. Rákosiék bíztak a szovjet tankokban. De az Ügynök vajon miben bízik? Amerikai, izraeli ejtőernyősökben? A KGB kommandósaiban?

Az Ügynök szerint a csendes többség elutasítja a megosztást, szerinte „ma nem folyik politikai csatározás az iskolákban és a munkahelyeken, nincs politika a templomokban. Ilyen értelemben tehát békésebb az ország. A politikai elit persze acsarkodik.” Nos, ezt akár Rákosi elvtárs is mondhatta volna, a béke pedig a temetők szolid, megbízható békéje. A csendes többség persze előbb-utóbb nem is lesz olyan csendes, az Ügynök pedig komolyan eltűnődhet, Kubában vagy Thaiföldön kérjen-e menedékjogot. Az ellentétek és a kések élezői egyre nyíltabban beszélnek, a Tilos rádió műsorvezetőjéből csupán kibukott a nagy igazság, melyet a szocialista-liberális médiumokban kódoltan vagy félig kimondva mindig is érzékeltünk 1919-ben éppúgy, mint 1945-től napjainkig, változó hangerővel és hullámhosszon: kiirtanák az összes keresztényt – ha tudnák, ha mernék. A Népszava egyik minden lében kanál gyűlöletbeszélője rögtön meg is jósolta, a jobboldali felháborodás sajnos nem elég őszinte, hiszen ezzel fogják majd mentegetni a szélsőjobb kirekesztő megnyilvánulásait, miközben „egy elsöprően keresztény országban” a keresztények kiirtásáról beszélni ugyebár inkább értelmetlen, semmint fenyegető dolog. A holokauszt-iparosok népes hada a megmondhatója, milyen következményei lennének, ha valaki Jeruzsálemben valamely zsidó szent ünnep estéjén egy helyi rádióban a zsidók kiirtásáról értekezne. Valószínűleg célzott rakétatámadás áldozata lenne nemcsak a műsorvezető, de a rádióadó is, sőt még a munkatársak házát is lerombolnák a biztonság kedvéért, a „nácivadászok” pedig újabb száz évre kiváltanák vadászati engedélyüket.

Bokros Lajos bácsi mindenesetre 130 pontban közreadta az Élet és Irodalom című lapban (hol máshol?) vázlatát a Magyarország európai felzárkóztatásához nélkülözhetetlen gazdaságpolitikai fordulatról és szerkezeti reformokról. Már a cím olvastán is (fordulat és reform) a szocializmus legvidámabb évei jutnak eszünkbe. Persze Bokros példaértékűnek tartja saját stabilizációs csomagját, persze mi, akik nem bankárként éltük meg 1995–96-ot, kissé másként emlékszünk.

A Bokros-tézisek felidézése és érdemi tárgyalása meghaladja e rovat terjedelmi lehetőségeit, mindenesetre általános és masszív támadást jelent be minden téren a még meglévő oktatási, szociális és jóléti intézmények ellen, s a piaci verseny bevezetését szorgalmazza az oktatás és a gyógyítás terén is. Csak egyetlen, jellegzetes bokrosi mondatot idézek: „Nem igaz, hogy minden nyugdíjas szegény.” Az összes kedvezményt megvonná, és a rászorultsági elvet alkalmazná következetesen. A rászorultsági elv pedig szociálliberális értelmezés szerint mindig is azt jelentette, hogy a legpofátlanabbak és legnagyobb hangúak kapjanak segélyt, egye fene, a többiek meg (a csendes többség) szép nyugodtan dögöljenek meg. Nem baj: a Népszabadság – híven régi önmagához – azt írja címében: „Új árakkal köszön az új év”, eljön még az idő, amikor ismét árváltozások lesznek áremelés helyett, s a személyi változások rovatban ismét megjelenik a régen megszokott fordulat: „…érdemei elismerése mellett nyugállományba helyezték”, s persze megkapta a Kapitalista Hazáért elismerést is. Esetleg a bankárok és vállalkozók valamiféle príma-díját is megkaphatja majd egy-két szittya barbár a gazdanép köreiből, a lopott milliárdokból telik egy-két milliócskára, le lehet írni az adóból, „naná, tisztességesen!” A sajtó és a csendes többség (a Közvélemény) lenyelte azt is, hogy Baumgartner Zsolt kapott négymillió dollárt közpénzből, majdnem annyit, mint az egész olimpiai felkészülés, hogy beülhessen a Forma–1 csapatának egyik kocsijába. Mit kapott volna ezért Orbán Viktor? Magyarázhatta volna, hogy ez jó befektetés, országimázs, rögtön kiderítették volna, hogy Baumgartner Zsolt Orbán Viktor keresztfia, unokatestvére, a papa pedig csendestárs az „Orbán-bányákban”. Holott itt csak a rászorultsági elv következetes alkalmazásáról van szó, és az esélyegyenlőség megvalósításáról. Bárki kaphat négymillió dollárt, ha közbeszerzési pályázaton hitelt érdemlően bizonyítani tudja, hogy Baumgartner Zsoltnak hívják.

Most ismét Bokros-idők jönnek, s még jó, ha nem Nyers-idők, mindenféle új begyűrűzések, reformok, gazdasági mechanizmusok, a kapitalizmus és a szocializmus gazdaságtana új s még újabb kiszerelésben, egy kis Vitányi Ivánnal és Kósa Ferenccel emberarcúsítva. Észre sem vesszük, s megint Pozsgay lesz a mi jelöltünk, a mi emberünk, vagy mindenképpen valaki, akiről még hihető, hogy nem felejtett el teljesen magyarul, egy Szűrös Mátyás, aki most már kikiálthatná megint a népi demokráciát és a népköztársaságot.

Az Eurobarométer felmérése szerint Magyarországon egyelőre még a felnőtt népesség 56 százaléka örül az EU-tagságnak, Romániában 81 százalék szeretné, ha Románia is tag lenne, ez a két szám nagyjából mindent el is mond a két ország felnőtt népességének összetételéről, valóságismeretéről és pártszimpátiájáról. Ugyanakkor Magyarországon az emberek nagy többsége (62 százalék) nem elégedett a demokrácia működésével, és ez a szám folyamatosan emelkedik. Kérdés, ezek egy diktatúrára vágynának-e inkább, ezt az EU-barométer nem merte megkérdezni tőlük, pedig lehet, hogy ezek az elégedetlenek még több keménységet, áremelést, korrupciót és vasöklöt sürgetnének, esetleg valutakorlátozást és Trabant-kiutalást is ötévenként MSZP és SZDSZ-szavazók számára.

Az sem meglepő, hogy a közeli jövőben a magyarok abszolút többsége (51 százalék) magyarnak tekinti magát, és nem pusztán európainak, bár a kormány igen nagy munkával próbálja ezt a számot lejjebb szorítani, mert az igazi EU-konform magatartás az lenne, ha kizárólag a szomszédos országok nemzeti ünnepeit tartanánk meg, plusz a zsidó vallási ünnepeket. De hát a Magyar Hírlapból kiolvashatunk egy másik, sokkal fontosabb adatsort is, a közvélemény-kutatás (Medián) 1982-ben és 1992-ben mérte a legfontosabb emberi értékek sorrendjének alakulását, most, 2003 karácsonyán azt tapasztaljuk, „csökkent a morális értékek fontossága, a személyes jellegűeké növekedett”, leértékelődött a szabadság és az egyenlőség, és változatlanul utolsó helyen szerepel a szépség világa és az üdvözülés vágya. Vagyis a magyar lakosság többsége (mondjuk, az MSZP–SZDSZ-szavazók) nem óhajtanak üdvözülni, esetleg nem is tudják, mi az, nem hisznek a másvilágban, sem a pokolban, sem a mennyországban, ők itt és most akarnak igen jól élni, lehetőleg mások pénzéből és mások rovására. A felmérésből kiderül, az átlagos szavazó a kispolgár, három évtizede a béke és családi biztonság vezet az értéklistán, 1982-ben még harmadik helyen szerepelt a haza biztonsága, 1992-ben ötödik helyre esett vissza, 2003-ban hetedik lett, 2013-ban (hála Magyar Bálintnak és társainak) a „haza” szót már csak a régi értelmező szótárakban találják meg a holt nyelvek iránt érdeklődő betelepültek. De azért árnyaltabb a kép, hiszen a kényelemkeresők inkább a Fideszt támogatják, a magányos moralisták többsége MSZP-szavazó (kisnyugdíjasok, hátrányos helyzetű idősek, akik még mindig azt hiszik, az Ügynök egyszer majd rajtuk is segít, ha már elég milliárdos van az MSZP-ben), a keresztények elkötelezett jobboldali szavazók, míg az „élménykeresők” nem különösebben érdeklődnek a politika iránt, ezek a hedonisták, az életélvezők, mondhatni, az a bunkó bankár-vállalkozó-bróker-menedzser réteg, mely jó pénzért bárkit megöl, elárul, kiszolgál, megénekel és filmre vesz. Egészen nyersen fogalmazva nem is csoda, ha a keresztények kiirtása napirendre került, hiszen ez az egyetlen csoport a magyar társadalomban, mely egyértelműen „elkötelezett jobboldali szavazókból” áll, a többiek megvásárolható vagy megfélemlíthető, félrevezethető vagy lekenyerezhető töltelékemberek.

Gárdonyi Géza füveskönyvében eléggé lenézően szólt a Közvéleményről. Azt írta: „Jézus a világ legjobb embere volt, és a Közvélemény a latrok közé vetette. Kolumbuszt bolondnak ítélte a Közvélemény. Dobó börtönben őszült meg. Petőfit hencegő vándorkomédiásnak nevezte a Közvélemény, majdnem agyon is verték, mikor képviselő akart lenni. Viszont érdemtelen embereket az érdemesek helyére állított. Minek beszéljek erről: ott a világtörténelem.

Ostoba ember az, aki a Közvélemény órájához igazítja a magáét.”

Most nagyon ostoba világban élünk, nagyon aljas és ostoba kormány és többség irányítja a közvéleményt. Meg kell állítanunk az órát. Vissza kell fordítanunk az ő idejük kerekét. Különben mindig a Bokros Lajosok ideje jön el. Boldog új évet!