A koldusnak juttatott tízforintos és az országgyűlési választások között szoros összefüggés áll fenn. Ám az összefüggés egyáltalán nem egyszerűsödik le arra, hogy aki ad, az jó ember, aki nem ad, az rossz. Nem, a szegénységhez való viszonyulás igazi erkölcsi-politikai próbatétel, amelyet kevesen állnak ki.

Azt nagyjából mindenki elfogadja, hogy a szegényeket valamilyen mértékig támogatni kell, hogy az egészséges társadalomban a konkrét tettekben és pénzben is megnyilvánuló szolidaritás nélkülözhetetlen. Keresztény embernek ezt amúgy sem kell magyarázni: aki Krisztus tanításainak követésében még odáig sem jutott el, hogy megértse az adakozás jelentőségét, az aligha nevezhető kereszténynek.

De farizeus, aki eltagadja, hogy ha koldust lát, valamilyen formában felötlik benne a kérdés: miért kell a szorgalmasaknak támogatniuk a lustákat? Megy az ember az utcán, elé támolyog egy szétázott arcú alkoholista, messzire bűzlik a mosdatlanságtól, és pénzt kér. Miért kell ezt az emberi roncsot segítenem? Mindenki kerülhet ilyen helyzetbe? Nem igaz! Mindenkit utolérhet a balsors, de nem mindenkiből csinál rongy embert. Mindenkivel megtörténhet, hogy a mély szegénység bugyraiba süllyed, de nem mindenki ragad bele a koszba.

És aztán a hivatásos koldusok, a redves fekete rongyokba csavart, kitaposott cipőben csoszogó, hétrét görnyedt „öregasszonyok”, akiknek mélyen a szemükbe húzott fejkendője alatt életerős fiatalemberek lapulnak. A kutyamenhelyre „gyűjtők”, akik az emberek állatszeretetére apellálva szedik össze a kocsmára valót. És a legaljasabbak, a gyerekeket az utcára küldők, akikkel szemben az érzékeny ember majdhogynem védtelen – pedig ezek közönséges gazemberek, akiknek börtönben volna a helyük.

Mindez az ember eszébe jut, és igazán nincs könnyű helyzetben, amikor meg kell hoznia a döntést: adjak pénzt vagy ne adjak. Pedig a kérdésre viszonylag egyszerű válasz adható: ne a koldusnak adj pénzt, hanem azoknak a szervezeteknek, amelyek a szegények hozzáértő támogatói.

A modernkori szegénységnek ugyanis van egy nagyon veszedelmes tulajdonsága: ha nem hozzáértő módon támogatják, egyre bővülő körben újratermelődik. Mikor az ember pénzt ad a koldusnak, kimondatlanul is azt szeretné, hogy azzal a pénzzel a koldus menjen haza, ne kelljen többet koldulnia. Csakhogy éppen az ellenkezője következik be: minél több pénz jut a koldusoknak (lejmolóknak, kéregetőknek, koszlott hajléktalanújságok árusainak), annál többen lesznek, annál többen rendezkednek be erre a könnyű keresetre. Annál jobban ellepik a maguk alá vizelő „hajléktalanok”, a kukákból kotort rongyaik közt heverő alkoholisták az aluljárókat. És annál többen lesznek, akik elhiszik, hogy a pénz jár nekik, mert ők szegények, és a társadalom kötelessége, hogy gondoskodjék róluk.

Igen, a rossz szegénységpolitika még ilyen személyes léptékben is több kárt okoz, mint hasznot. Országos méretekben pedig egyenesen katasztrófához vezet, mert aláássa a legfőbb értékeket: a becsületességet, a szorgalmat, a kitartást.

Csakhogy a szegénységnek van még egy tulajdonsága: az embert, ha nem erős jellem, az olcsón minden eladó állapotába zülleszti. És a politikusok ezt pontosan látják. A lumpenszegény a lehető legolcsóbban megvásárolható szavazó. Állami segélyekkel szavazatok százezreit lehet megvenni, és ezek a százezrek eldöntik a választásokat, ha a polgár nem figyel oda, nem érti meg a dolog mibenlétét.

Ha az elmúlt tizenkét év szegénypolitikáját áttekintjük, felettébb érdekes következtetésekre jutunk. Az első, MDF vezette kormánynak igazából még nem is volt ilyen programja, ebből a szempontból épp csak vitte az ügyeket. Meg is bukott csúfosan. A második, Horn Gyula vezette kormány aztán alaposan fordított a dolgon: a gyarapodó nemzeti termékből egyre többet kezdett segélyekre költeni, szép egyenletesen terítve mindenkire, akinek a bevallott jövedelme egy bizonyos szintet nem ért el. És ezzel hozzáfogott a lumpenszegénység bővített újratermeléséhez, annak a rétegnek a gyarapításához, amely kifejezetten a segélyekre rendezkedett be, és meg sem kísérelte, hogy a jövedelmét munkával szerezze meg. A következő választáson ez sem volt elég a győzelemhez, de megmaradt egy több százezres szavazótábor, amely jól emlékezett rá, hogy a szocialistáktól sok segélyt várhat.

A polgári kormány bátor és messzire mutató lépésre szánta el magát, amikor úgy döntött, hogy a családtámogatást és a szegénypolitikát elválasztja egymástól, és a családtámogatás alapelvévé a hivatalos munkával megszerzett jövedelem nagyobb hányadának helyben hagyását, magyarán az adókedvezményt tette. Erre a lumpenszegénység nem tud berendezkedni, ez az intézkedés tehát a lumpenszegénység viszszaszorulását hozza magával. A kormány ezt a bátor lépést még megfejelte azzal, hogy a segély típusú családtámogatás egy részét a gyerekek iskoláztatásához kötötte. Mert jól tudta, hogy a lumpenszegénység egyik legbiztosabb ellenszere az oktatás – a művelt ember sokkal nehezebben elégszik meg a segélyekkel fenntartott putriélettel, mint a műveletlen.

Komoly hibát követett el a polgári kormány, amikor nem vállalkozott rá, hogy ezt a politikát világosan nevén nevezze, okosan elmondja az embereknek, hogy a könnyű szavazatszerzésről is lemondva hogyan gazdálkodik a rábízott adóval. Persze kényes ügy ez, gyakorlott liberális társadalomkutatók fogást találhatnak rajta, szemére olvashatták volna a kormánynak, hogy szegényellenes, hogy a „kaparj kurta, neked is lesz” antiszociális elvei szerint működik. Rózsadombi „jogvédők” valószínűleg demagóg össztüzet zúdítottak volna mindenkire, aki védelmébe veszi a kormány politikáját, és ettől sokan megijedtek, nem hitték, hogy az emberek többsége elég értelmes az okos szó megértésére. Mindegy, ami volt, elmúlt.

Most az az érdekes, amit ma élünk és ami előttünk áll. A választásokat követően az volt a kérdés, hogy vajon a szocialista kormány szemforgató liberalizmussal támogatva visszatér-e arra az útra, amelyen Horn kormánya járt, vajon kielégíti-e annak a sok százezer lumpenszegénynek a várakozásait, akik az előző szocialista kormány segélyosztogatására emlékezve rá szavaztak? Vajon mit takar a miniszterelnök „szegénységpárti” politikája. Lesz-e ereje konfliktusokat is vállalva folytatni a polgári kormány programját, lesz-e ereje azokra a felelős magyarokra koncentrálni, akik áldozatot vállalva, adót fizetve erősítik az országot vagy elmegy a könnyebb ellenállás irányába, és jó szélesen szétteríti a segélyeket? Vajon képes-e nem négy, de húsz évre előre tekinteni, és nem olcsó szavazatokat vásárolni, hanem nemzetet építeni?

Nem képes. Medgyessy, aki kétségkívül a világ minden társadalmi rendszerében, bármely demokráciában és diktatúrában eminens tanulóként mondaná fel az éppen aktuális penzumot (két, egymással tűz és víz viszonyban álló rendszerben és minimum egy titkosszolgálatban már bizonyított), most is hibátlanul fújja a szöveget. A „szocpolról”, amelyből nyolcgyerekes lumpenek építenek házat, hogy azt nyomban, félig készen eladva visszaköltözzenek a koszba, és feléljék a „szociális vívmányként” így zsebükbe áramoltatott közpénzt, az iskolába járatáshoz nem kötött családtámogatásról, amelynek jó része alkoholista szülők torkán csorog le, hogy a nyomorban gyerekeikből is majdani alkoholistákat neveljenek, ilyen és olyan segélyekről, amelyek mind csak arra jók, hogy velük és általuk a hatalmon lévő pártok magukhoz láncolják a szavazókat.

Hogy mindez valójában a nyomor, az írástudatlanság, a deviáns társadalmonkívüliség egyre bővülő újratermeléséhez vezet, hogy ezen az úton a gyermekeink jövőjét dobják oda martalékul a pénzt, lakást követelő lumpenek növekvő hadának? Az nem számít. Csak a soron következő választást sikerüljön megnyerni, csak a hatalomban sikerüljön megmaradni.

A sok hamisság, mellébeszélés, vádaskodás helyett íme egy olyan ügy, amiről valóban bölcsen kell gondolkodnia a választópolgárnak, ha a szavazóurnák elé szólítják.

Az ember nem akkor felel meg a keresztényi elveknek és a társadalmi szolidaritás követelményeinek, ha minden szembejövő koldusnak odalök egy tízforintost. Mert ezzel több kárt tesz, mint hasznot. Hanem az a kötelessége, hogy ha a sors tehetőssé emelte, megkeresse azt a hozzáértő és becsületes intézményt, amely az ő adományát okosan és hasznosan juttatja el a rászorulóknak, hozzásegítve (és ha úgy tetszik, rászorítva) őket, hogy kilábaljanak rossz helyzetükből.

Az ember nem akkor felel meg a polgári magatartás követelményeinek, ha olyan kormányt segít hatalomba és tart meg ott, amely minden „szembejövő” szegénynek odalök annyi segélyt, amiből megélhessen. Mert ezzel több kárt tesz, mint hasznot. Akkor jár el helyesen, ha megkeresi azt a hozzáértő és becsületes politikai erőt, amely az ő adóforintjaival bölcsen gazdálkodik, és a szemforgató demagógiával, a rövid távú pártérdekekkel is dacolva a szegénység visszaszorításán, és nem a lefizetésén munkálkodik.

Szűk egy esztendeje az ország fele nem értette meg ezt a gondolatot, és a szocialisták kerültek hatalomra. De az idő nem áll meg. Ideje készülnünk a következő fordulóra. Nem azért, hogy revánsot vegyünk, nem azért, hogy a barátaink kerüljenek a vezető pozícióba, nem azért, hogy megbukjanak, akik nem rokonszenvesek nekünk. Hanem Magyarország jövőjéért. Benne azokért a szegényekért, akikért bölcsen cselekedni valóban polgári kötelességünk.