Hirdetés

Amikor már azt hinnénk, a Me Too kampány lecsengett, hogy a józan ész lassan felülkerekedik a szélsőséges érzelmeken, az igazság pedig a hazugságon, érkezik a hír: Plácido Domingónak az állásába került a vád. A vád, amely az ő esetében egészen komplex: állítólag beleduruzsolt valaki fülébe, mások szerint megfogta a térdüket az asztal alatt,

megint mások pedig konkrétumok híján csak annyit mondtak, hogy látszott rajta a vágy, ezért roppant kellemetlenül érezték magukat. Ketten le is feküdtek vele, de azt még ők sem merték állítani, hogy nem önszántukból. És így tovább, csak a szokásos.

Sehol egy konkrét nemi erőszak, sehol egy nyilvános lebukás, csak a liberálisok letarolta világban a fizikaival egyenértékű „verbális erőszak”, amelyet a mai nők a jelek szerint már nem is tudnak határozottan visszautasítani, ahogyan a Neander-völgy óta nők nemzedékének ezrei. Nem, ők rohannak az újságokhoz, a bíróságra – na, nem akkor, hanem most, harminc, negyven év elteltével. Hogy azóta miért hordozták magukban a szörnyűséget, miért nem akkor léptek, amikor Domingo a fülükbe suttogta sikamlós vágyát, arra nincs válasz. Azzal viszont valamennyi telesírja a világsajtót, hogy egy szóbeli ajánlat miatt kisiklott az egész életük, sőt, össze is omlott a rettenetes történések súlya alatt.

Domingo mindenesetre bejelentette, hogy nem akarja zavarni művésztársait, a New York-i operaház társulatát, ezért inkább lelép a színről. Lelép ötvenegy esztendő után. Lelép azért, mert néhány elmebeteg terrorista megvádolta, és állításait bizonyítani nem tudta ugyan, de ma már bemondásra meg lehet semmisíteni egy nagy művész magánéletét. Mostantól mindig lesz egy aprócska „de” szócska, ha bárki szóba hozza a világ valaha élt egyik legnagyobb operaénekesét. Ahogyan Marton László esetében is megtapasztalhattuk: őt is a megváltó halál szabadította ki saját életművének fogságából. Mert addigra embernek, művésznek rongy alakok telekiabálták a világot, bizonyítani ők sem tudtak, de nem is kellett nekik. Annyi elég volt, hogy Marton betegsége elhatalmasodjon, és amikor meghalt, undorító, vérlázító kommentárok sokaságát olvasta az ember megdöbbenve, holtat átkozó, elvakult, gyűlölködő senkiket, az emberi gonoszság anonim letéteményeseit.

Most Plácido Domingóval történik ugyanez, és a hetvennyolc éves emberen jó eséllyel taszítottak egyet a sír felé. Úgy távozik majd el, hogy senki nem bebizonyított be semmit. Itt tartunk ma ember és ember közötti kapcsolatokban, törvényességben, az elemi jóérzés és a római jog legnagyobb dicsőségére.

Azonban Plácido Domingo sem ártatlan. Nem, nem abban, amit felhoztak ellene, azok a régi történetek vagy igazak, vagy nem, de arra egyetlen vád sem elég, hogy negyven év lenullázzon egy világ­sztárt. Domingo abban hibás, hogy hallgat és menekül.

Ez az ember hetvennyolc éves. Dúsgazdag, a világ minden részén fellépett, milliók rajonganak érte. Maga mondja, hogy elénekelt mindent, amit szeretett volna. Mára mindent elért, amiről gyermekfejjel csak álmodott. Az emberek emlékezetéből már nem lehet kiradírozni, ott van és ott is marad lemezek, újságok, könyvek millióinak borítóján, címlapján. Az életmű kész, az életmű lezárult.

Most pedig azt mondja: „kértem, hogy visszavonulhassak.”

Arra gondol az ember, hogy rendben, vonuljon vissza, majd ugyanezzel a lendülettel tartson sajtótájékoztatót, ahol lerántja a leplet az egész rendszerről. Elmondhatná, hogy mi igaz és mi nem a vádakból. Részletezhetné, hogy amit tett, szerinte miért nem erőszak. Hogy mindannyian megkergültünk talán, hogy évtizedek után alkalmi tapizások és túlfűtött megjegyzések miatt kicsináljuk egymást? Hogy az egész Me Too kampány lényegében sima levadászása ismert és gazdag embereknek, és – legalábbis Amerikában – a busás kártérítés mozgatja a feljelentőket. Hogy ő a maga részéről senkitől nem kér elnézést, boldog, hogy férfinak született, és nem engedi, hogy művészként, emberként megalázzák. Még arról is szót ejthetne, hogy mostani kiállásával más alaptalanul megvádolt művésznek igyekszik segíteni, akiket ugyanígy, bizonyítékok nélkül tönkretettek.

Domingo megtehetné ezt, mégsem teszi meg. És ebből az aprócska tényből tűnik ki leginkább, micsoda szellemi és akarati alávetettségben élnek művészek, ismert emberek. Még akkor sem mernek szembefordulni a rendszerrel, még akkor sem leplezik le, nem lázadnak fel ellene, amikor szó szerint az emberi méltóságuktól is megfosztják őket. A katolikus hitéből erőt merítő és nyilvánvalóan eleve tökös Mel Gibsonon kívül valamennyi sztár elviseli, hogy felmosórongyként használják, ha áthágja a határokat. Ami esetünkben pusztán annyit jelent, hogy az uralkodó ízlésdiktátummal szemben az illető a saját útját járja.

Nem, nincs kivétel. Most Domingo, holnap te, holnapután ő. Mindannyian sorra kerülünk az eszét vesztett nyugati kultúrkörben. Persze, csak ha hagyjuk. (Nem, nem fogjuk hagyni.)

Megnyugtatásul közlöm a tisztelt olvasóval, hogy a jelek szerint elég sok előadás elmarad majd mostanában a világ operaházaiban. Nyilvánvalóan teljesen függetlenül a fenti esettől a londoni operaház szintén felfüggesztette Vittorio Grigòlo énekest, aki a társulat múlt heti japán turnéja alkalmával – állítólag – szexuálisan zaklatott egy kórustagot. A The Sun szerint valakinek a fenekére csapott. Szerintem nem elég a tűzhalál, előtte kerékbe is kell törni a gazembert. De még az előtt: könyörgöm, akasszuk fel!

A „szabad világ” Szabad Nép-félórái folytatódnak.