Amikor 2022 májusában megnyitotta kapuit az első magyarországi Konzervatív Politikai Akció Konferencia (angol betűszóval CPAC), még mi, a szervező Alapjogokért Központ munkatársai sem gondoltuk volna, hogy ennyire nagy szükség lesz rá. Egy évvel később, a második ilyen esemény kezdetén azonban már látjuk, hogy minden korábbinál fontosabb a nemzeti erők nemzetközi összefogása és a magyar–amerikai kapcsolatok érdemi javítása is.

Kezdjük ez utóbbival. Nekünk, akik a magyar jobboldalon mindig is arra vágytunk, hogy a szovjet elnyomás alól szabadulva az Egyesült Államok vezette nyugati, úgynevezett „szabad világ” részévé váljunk, különösen nagy csalódás az, amit a baloldali Demokrata Párt tett és tesz az USA-val.

Hirdetés

George Washington, Abraham Lincoln és Ronald Reagan hazája mára kettészakadt: a „szabad világ” időben és térben korlátozottá vált az országon belül, azaz republikánus vezetésű államokban, országosan pedig republikánus elnökök idején áll csak meg e jellemzés. Ha azt nézzük, melyik oldal áll a szólásszabadság mellett, biztosan nem a szélsőséges politikai korrektséget és az internetes cenzúrát követelő Demokrata Párt lesz a helyes válasz. Ha az a vizsgálatunk tárgya, hogy melyik párt áll ki a szülők gyermekneveléshez való joga, illetve a genderideológia-mentes oktatás mellett, szintén nem a demokratákat nevezhetjük meg. S ha az a kérdés, hogy melyik erő képviseli a külpolitikában is a szuverén államok szabad döntéseinek támogatását, akkor sem Joe Biden elnök pártja a győztes.

Az amerikai baloldal ma szinte minden területen a szabadság ellenségeként viselkedik. Ebből mi, magyarok természetesen külpolitikai felfogásukat érezzük a saját bőrünkön, aminek eredményeképp cinikus kioktatás, a háborúba való belesodródást célzó nyomásgyakorlás és rossz szövetségesnek való minősítés a jussunk. Ez a politikai irány, amely – enyhébben ugyan, de – Barack Obama regnálása idején is megmutatkozott, már számtalan alkalommal bizonyította kudarcát. Célja szerint ugyanis e politikát a demokráciaexport kategóriájába sorolhatjuk, amelynek különböző fokozatai súlyos károkat okoztak a Közel-Keleten és Dél-Amerikában is, miközben sehol sem lett több szabadság a külső beavatkozás nyomán. Sajátos, hogy már demokráciákra, illetve szövetségesekre is nyomást gyakorol a nagyhatalmi gépezet, de korántsem egyedi. Gondoljuk csak a 2013-as lehallgatási botrányra, amikor az is nyilvánosságra került, hogy Angela Merkel német kancellár is a baráti megfigyelés áldozatai közé tartozott. Nemde, Obama elnök úr?

Joe Biden megválasztásával nemcsak visszatért a korábbi kioktató hangnem, de jóval erőteljesebb is lett. A demokrata párti külpolitika nem képes meghaladni a más országok belügyeibe való beavatkozás mentalitását. Mivel Magyarországon legutóbb nem jött be – hiszen azóta is Orbán Viktor és a jobboldal vezeti az országot, választásról választásra nagyobb felhatalmazással –, most erősebben próbálják ugyanazt. Szemlátomást fel sem merült másik módszer, mint például a kölcsönös tisztelet kipróbálása annak ellenére sem, hogy Donald Trump négyéves kormányzása idején igencsak sikeresnek bizonyult.

A jelenlegi amerikai kormány hibáját nem szabad ugyanakkor az egész Amerikai Egyesült Államok kontójára írni. Épp a Trump-időszak mutatta meg látványosan, ami egyébként mindig is igaz volt: két Amerika van, és ennek a külpolitikában is érezhetők a hatásai. Fontos tehát minden hazaszerető, jobboldali magyar embernek emlékeznie arra, hogy Joe Biden nem egyenlő az Egyesült Államokkal, és a tengerentúlon is ezer és ezer barátja van Magyarországnak, akik képesek és hajlandók valóban szövetségesként, nem pedig gyarmatként bánni velünk. Az USA ugyanis a barátunk és a szövetségesünk, és ez jól is van így. A baj mindig akkor üt be, amikor az egyik (jellemzően a nagyobb és erősebb) fél nem ennek megfelelően, hanem felettes hatóságként, főnökként viselkedik. Ilyen körülmények között ugyanis igen nehéz barátként kezelni a szereptévesztőt, miközben egyébként Magyarország az iránta tiszteletet mutató államokkal szemben viszonozta és viszonozza ezt.

Az elmúlt év fejleményei tehát a korábbinál is világosabbá tették, hogy folyamatosan dolgozni kell a nemzeti erők nemzetközi összefogásán és a magyar–amerikai kapcsolatok fejlesztésén. A CPAC konferencia immár az intézményesülés felé halad hazánkban, és mint ilyen, éppen e két cél elérésének fontos mozgatórugójává vált. A tény, hogy Budapesten fog felszólalni a Republikánus Párt számos fontos politikusa mellett az amerikai és európai konzervatív világ többtucatnyi megmondóembere, elemzője, szervezője, önmagában kiváló lehetőséget teremt a magyar álláspont megjelenítésére és arra, hogy itthon is sokkal többen ismerjék meg tengerentúli barátainkat.

A CPAC egyszerre konferencia, fesztivál, seregszemle és közös gondolkodás. Van is min elmélkedni. Az Egyesült Államokban ádáz küzdelem folyik az ideológiamentes oktatásért, a magzatok életének megmentéséért és a szólásszabadságért – röviden: az ország szabadságáért és lelkéért. Európában eközben az unió brüsszeli intézményei egyre agresszívabban nyomják le az emberek torkán a nemzeti szuverenitást felszámolni igyekvő, jogellenes politikájukat, és jogállamiságinak csúfolt politikai eljárásokban próbálnak nyomást gyakorolni a nekik nem tetsző kormányokra és az őket megválasztó polgárokra. Teszik mindezt egy folyamatosan eszkalálódó, régóta elhúzódó háború szomszédságában, ami ráadásul az energiabiztonságunkra és a megélhetésünkre is komolyan rányomja a bélyegét. Brüsszelből azonban megoldás helyett szankciók, fegyverszállításra vonatkozó követelések és pénzmegvonás érkezik csak, és még ők sértődnek meg, amikor a tagállamok saját kezükbe veszik a problémák megoldását, mint történt legutóbb az ukrán gabonaimport ügyében is.

Nehéz tehát vitatni, hogy mind Amerika, mind Európa komoly kihívásokkal küzd, ráadásul Washington DC-ben éppúgy, mint Brüsszelben olyan politikai erők vannak hatalmon, amelyek nem megoldják, hanem súlyosbítják a gondokat. A régi szövetség, valamint az azonos kulturális alapok mellett tehát igencsak aktuális, napi politikai indokai is vannak annak, hogy az Egyesült Államok és Európa józan ész, nemzet és kereszténység mellett kiálló erői összefogjanak és segítsék egymást. Együtt kell működnünk, mert külön-külön nem bírunk nemzetközi baloldali ellenfeleinkkel és az őket támogató médiával. Együtt kell működnünk, mert a tét a hazánk és a szabadságunk. Együtt kell működnünk, mert ugyanabban hiszünk.

Ezért hozza az Alapjogokért Központ immár második alkalommal Budapestre a CPAC-et. A rendezvény emellett arra is remek lehetőséget biztosít, hogy Európán belül is mélyítsük a szövetségeket. Különösen fontos ez olyan barátoknál, mint Lengyelország, akikkel állami szinten nem most a legjobb a viszonyunk. Lengyel partnerszervezetünk, az Ordo Iuris mégis képviselteti magát a budapesti eseményen, ami újabb bizonyíték arra, hogy bár sokan szeretnék, a két nemzet barátsága nem a múlté.

Találkozzunk hát – kivel személyesen, kivel a közvetítés segítségével – a CPAC-en, és tegyünk együtt a nemzeti erők nemzetközi összefogásáért, no meg a magyar–amerikai kapcsolatok erősítéséért! Tettre hív minket az egyik legnagyobb amerikai elnök, Ronald Reagan is: „Nem hiszek a végzetben, amely bekövetkezik, bármit is teszünk, de hiszek a végzetben, amely bekövetkezik, ha nem teszünk semmit.” Hajrá, CPAC!

A szerző az Alapjogokért Központ elemzője.

Korábban írtuk