Hirdetés

Esős, hideg reggelre ébredt 1919. november 16-án Budapest. A lehangoló őszi szürkeségben azonban ünnep készülődött: a fellobogózott főváros és polgárai a Nemzeti Hadsereg bevonulására készültek. A nyúlós, ködös idő ellenére már korán reggel nagy tömeg lepte el a Fehérvári utat, az Átlós (ma Bartók Béla) utat és a Szent Gellért teret.

Nem sokkal reggel kilenc óra előtt feltűntek az első katonák. Azok a harcosok, akik önként álltak a Szegeden kibontott és magasra emelt nemzeti lobogó alá, hogy megtisztítsák a bolsevizmustól Magyarországot. A darutollas sereg az éljenzők sorfala előtt hamarosan a Szent Gellért térre ért. Mindőjüket szeretettel fogadta a főváros népe, de a legdörgőbb hurrá akkor hangzott fel, amikor fehér lován büszkén a térre léptetett a fővezér, az otrantói csata hőse, Horthy Miklós, Ausztria–Magyarország soha le nem győzött flottájának utolsó parancsnoka.

Pethő Sándor, a Magyar Nemzet későbbi alapítója így méltatta a Hadurat az Új Nemzedék hasábjain:

„Mikor a Tisza partja mellől, a napkeletről felszállott ez a név a hír szárnyán, egy pillanatra megállott a vörös Budapest szívverése. […] A förtelem és a gyalázat népbiztosai riadtan figyeltek fel, mintha megérezték volna a magyarságnak önmagára eszmélését.”

A Gellérthegy lábánál Bódy Tivadar polgármester köszöntötte Horthy Miklóst és csapatait, és Budapest nevében megbocsátást kért a bolsevizmusba süllyedt városnak.

A fővezér katonához illően egyenesen, keményen válaszolt Bódy polgármester szavaira: „Tetemre hívom itt a Duna partján a magyar fővárost. Ez a város megtagadta ezeréves múltját, ez a város sárba tiporta a nemzet koronáját, sárba tiporta a nemzet színeit, és vörös rongyokba öltözködött. Börtönre vetette és elűzte hazájukból a nemzet legjobbjait, azonkívül elprédálta összes javainkat. […] Megbocsátunk akkor, ha ez a megtévedt város visszatér megint hazájához, ha szívéből, lelkéből szereti a rögöt, amelyet verejtékes kezekkel munkálnak falusi testvéreink, szereti a koronát, a kettős keresztet, szereti a három hegyet és a négy folyót, szóval magyar hazáját és magyar faját.”

Ezután Horthy Miklós a tömeg éljenzésétől kísérve katonái élén továbbvonult a Szent István-bazilika elé, majd az Országház téren ökumenikus istentiszteleten vett részt. Este az Operaházban díszelőadás zárta a napot, s Budapest népe azzal a tudattal térhetett nyugovóra, hogy a főváros a bolsevista uralom megszűntével újra a magyar nemzet székesfővárosa lett.

Horthy Miklós sikeres, karakteres férfiként lépett át a politika színpadára. Katonaként kiérdemelte a legmagasabb rendfokozatot, ám az 1918-as összeomlással a XIX. század végi kisnemesi-dzsentri Magyarország sarja hirtelen azt tapasztalta, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia egyik pillanatról a másikra megsemmisült, az ezeréves Szent István-i Magyarországot a Tisza-gyilkossággal szimbolikusan is terrormerénylet érte, Károlyi hazaáruló ámokfutása, majd a kommunista diktatúra pedig példátlan országvesztéshez vezetett.

A drámai sorsfordulónál  Horthy vállalta a Nemzeti Hadsereg megszervezését, majd később a kormányzói megbízatást. Pedig a feladat embert próbáló volt: a trianoni békediktátummal gazdasági szövedékében, kulturális vérkeringésében szétszabdalt, természeti erőforrásai jelentős részétől megfosztott országot emelkedő pályára állítani, közben 1924-ig 350 ezer szülőföldjéről elüldözött magyarnak otthont, megélhetést adni.

Horthy Miklós mindezt sikerrel elvégezte. Vélhetően katonai parancsnoki tapasztalatainak köszönhetően jó érzékkel választotta ki azokat, akik a feladatokat eredményesen megoldják. Ennek köszönhetően a szerkezetében szétszaggatott, erőforrásaitól jelentős mértékben megfosztott, jóvátételi kötelezettségekkel is sújtott magyar gazdaság 1929-re csodaszámba menően megerősödött. A társadalmi béke helyreállt, a nagybirtokos elit és a kisgazdák történelmi egyezségének köszönhetően stabil parlamentáris, bár tekintélyelvű politikai rendszer jött létre, mely helyenként bravúros diplomáciával sikeresen kitört a kisantant gyűrűjéből. A nemzeti össztermék átlagosan tíz százalékát a gróf Klebelsberg Kunó irányította kultúrpolitikára fordították, melynek fókuszában a népiskolai oktatás és az elitképzés állt.

A fő cél, a trianoni békediktátum revíziója jelentős részben megvalósult. Nem német kegyből, hanem a magyar diplomácia kezdeményező fellépése nyomán. A háborúba sodródással azonban, amit – a korabeli Európa térképére tekintve ez rögtön látszik – aligha kerülhettünk volna el, új helyzet állt elő. Mégis büszkék lehetünk arra a szűk negyedszáz évre, amit Horthy Miklós neve fémjelez.

Trianon után minden túlzás nélkül új honfoglalás és új országépítés következett be. Rendszer, korszak született, mely a maga ellentmondásaival, mulasztásaival, akár bűneivel összességében mégis sikeresnek, bizonyos területeken példaértékűnek tekinthető, és amelynek legfőbb irányai, motivációi, céljai a tanulságok levonása mellett ma is példaként állnak előttünk.