„12 millióba került.” Ez a kedvenc részem az idézetben. Ezt így mindig megjegyzik, amikor normális célokra ad ki az állam anyagi keretet. Így odaszúrják. 12 millió! – mire a proli rögtön a fiókba nyúl a számológépért, s kapkodva kiszámolja, hogy abból ő mennyi csipszet és lapostévét venne. (A homokosparádé költségeiről persze hallgatnak.)

De ha már szóba került az ára: a hét pálcikát annak idején – ami az MNB logója volt egészen eddig, s ami helyére most visszakerül a Horthy-korabeli – Simor et. tanácsadója (havi milliókért persze) cége készítette, több mint 50 millióért. Csak hogy tisztább legyen a kép.

12 millió! Emlékszem, ezelőtt két választással a második forduló előestéjén álltam a buszmegállóban, s hallgattam a lakótelepi párbeszédet. Az istenadta nép nyilvánította ki véleményét, s fejtette meg a világ dolgait. Az egyik ott várakozó szellemi potentát épp azt fejtegette, hogy minek az a Szent Korona, mit bohóckodnak meg magyarkodnak vele, el kell adni, s az árát szétosztani a szegényeknek. Ez volt az a pillanat, amikor úgy döntöttem, nem várok tovább a buszra, azt a két megállót megteszem gyalog. Különben ha ott maradok, még nem tudom megállni és kifejtem, mennyi pénzébe kerül a nemzetnek az, hogy a hozzá hasonló ostoba is kinyithatja a száját, a véleményét kérdik, és minden negyedik évben odacsoszog dörmögve és átkozódva a szavazófülkéhez, belekaristol valamit igénytelen, kusza írásával a papíros felületébe, majd elégedetten hazaballag az akciós katalógusához meg a sorozatához. Hogy nem 12 millióba, az biztos.

Pozsonyi Ádám