Nagy idő harminc év. Több mint negyed évszázad. Ennyi idő alatt meg szokott változni egy kornak nemcsak szellemisége, hanem taburendszerének irányvonala is. 1849 a megtorlások éve, s rá negyed századdal Kossuth Ferenc parlamenti képviselő. Nagy Imrét 57-ben fogják perbe, 58 júniusában végzik ki, s majd harminc évre rá, 89 júniusában temetik el hatalmas pompával.

Most nem Kossuth és Nagy szerepének megítélése a gondolatmenet célja, hanem a 360 fokos fordulat negyedszázad alatt való bekövetkeztének ábrázolása. Annak általános törvényszerű volta. És ahogy Kossuth Lajos és Nagy Imre iránt sem érzek végtelen tiszteletet, ugyanúgy nem a szimpátia vagy nemtetszés kinyilvánítása a cél a felé a Mos-Oi nevű zenekar felé, amiről kis irományom szól.

Írásom lelki háttere a döbbenet maga. Döbbenet afelett, hogy van valami, ami felett eltelt harminc év, és a szabályt abszolút felrúgva egy jelenség politikai megítélése nemhogy nem változott, hanem még inkább megerősödött.

Idézek pár szöveget: „Mikor megy már végre a cigánytábor az égbe?” (Cigánymentes övezet). „El kell innen üldözni a négereket.” „Az arabokra viszont golyószóró vár!” (A bevándorlók bére). „Ugatnak, de nem harapnak! Rabszolgái a magyarnak” (Románia).

Ezek a mondatok ma durvábban hatnak, és a tabukat mélyebben sértik, mint 30 éve, megírásuk pillanatában. És ez az, ami példátlan. Nem is az együttes maga, hanem a kor, amerre elmozdultunk. Mert ma ezért nem felfüggesztettet kapnának, hanem letöltendőt. És a lényeg: 83-ban Moszkva ebből nem csinált hisztit – tett az egészre nagy ívben –, de ma Brüsszelben napirendi pont lenne, és Orbán Viktorról cikkezne a fél sajtó. És ez az, amin érdemes kissé elgondolkodni.

Pozsonyi Ádám