A haladó szellemű ember legfőbb ismertetőjegye, hogy mindent fordítva lát. Mélyen megveti a vallást, a szakralitást, a hittel kapcsolatos dolgokat, s öntudatosan hangoztatja, hogy ő csak azt hiszi el, amit lát. A valóság ezzel szemben az, hogy pont a saját szemének nem hisz. Lát valamit, és azt nem fogadja el annak ami, hanem nyakatekert magyarázatokat rendel melléjük. Látja például, hogy a zeneszerzők, feltalálók, filozófusok közt nincsen nő. Látja, de ezt nem úgy magyarázza, hogy a nő nem alkalmas az efféle feladatok elvégzésére – és ez nem sovinizmus, egyszerűen nem ez a természet által adott hivatása -, hanem elkezdi magyarázni, hogy azért, mert „elnyomták” őket. Ez az egyik kedvenc látásferdítő szlogenje. Ilyen még az „előítéletes”, a „rasszista” és a „tekintélyelvű”. A haladó ember kitalálta az egyenlőség fogalmát is, nem zavartatva magát attól a ténytől, hogy a világegyetemben sehol sincs egyenlőség. Ha hinne saját szemének, rögtön látná, hogy a természet tekintélyelvű és rasszista. Az a csorda, amelyben nincs vezető, az elpusztul, az a faj, amelyik nem rasszista, azaz nem részesíti önmagát előnyben a többiekkel szemben, kihal. Megveti a középkori embert, aki azt hitte, a világegyetem középpontja a Föld, akörül forog a nap és a csillagok. Holott, ha képes lenne a felszín mögé hatolni, s valóban látna is, nemcsak nézne, úgy tudná, bármit is mond a csillagászat, az ember számára a középpont a Föld, s a többi dologhoz őneki semmi köze. A haladó szellemű mindenáron haladni akar. Hová és minek, voltaképp lényegtelen számára. Ha meglát valamit, azt mindjárt át is akarja alakítani. Legyen szó társadalomról, a folyók irányáról vagy akár egy nadrágtartóról. A haladó szellemű ember szánalmas figura. Súlyos orvosi eset. Betegsége azonban oly mértékben elhatalmasodott rajta, hogy képtelen felismerni a bajt. Sőt, a testét-lelkét emésztő halálos kórt a tökéletesség, a „haladás” legbiztosabb jeleként értelmezi.