Nem, azt nem mondhatják, mert az nem politikailag korrekt és iszonyúan meg lennének hurcolva, ha azt mondanák, amit minden férfi gondol, s gondolni is fog, amíg világ a világ. Mert így vagyunk összerakva. S mert ha egy férfi nem ezt gondolja, már rég nem férfi. A férfi a jobboldal, a nő a baloldal. A jobboldal (férfi) bűnei nyíltak. Kézzelfoghatók.

A baloldal sunyi, hátulról jön. (Az összes ballib utópia szebb világot ígér, de többet pusztít, mint a legreakciósabb katonai junta.) A férfi üt. Verekszik. A fő vádpont általában ez. S egy pofon kézzelfogható. Ott a látlelet. De ha egy nő lelki terrorral kikészít egy férfit, azt hogy érik tetten? Hol a paragrafus az idült gyomorfekélyre? A harmadik szívrohamra? Csakhogy a férfi „módszerek” (nem sok van, lássuk be) be vannak tiltva. A férfi már nem úr. (A Küzdelem a családon belüli erőszak ellen gyakorlatilag férfiellenes liga.)

Így aztán szegény barom – jobb híján – átvesz a nőtől. És elkezd sunyizni. Alakoskodni. Csak hát férfi az ilyen? S ha az erőszakra való hajlamot kiirtjuk, az a plusz is eltűnik, mely alkalmassá teszi a férfit a harcra. A küzdelemre. Hogy gürizzen a lóvéért. A pozícióért. Hogy eltartsa a családot. Ha még egyáltalán van ilyen. Korunk nagy csapdája: a nő nem akar „behódolni”, a férfi meg válaszul nem vállal felelősséget. S ezt valakik gerjesztik. Ez nem magától indult folyamat. Ez valakiknek az érdeke.

Drága hölgyeim, be lehet kapni a „horgot”, de első körben önök járnak rosszul. Aztán meg az ország.

Pozsonyi Ádám