– Ó, hát itt vannak?

– Miért, mit várt?

– Azt kérem, sose lehessen tudni – nézett a rangidős közeg arcába. – De, örülök, hogy megérkeztek. Ki tudja, ha holnap történik mindez, tán már ki se jönnek.

– Hogyhogy? – hökkent meg az.

– Szokott maga újságot olvasni?

– Nem nagyon.

– Pedig érdemes. Higgye el. No, ezt hallgassa meg. – Felolvas pár hírt.

– Na érti már? Az, hogy maguk itt most megjelentek, azt jelenti, hogy még van némi haladék. Kérnek cigarettát?

– Arra válaszoljon inkább, mit csinált, jóember?

– Láthatja.

– Maga itt, kérem, betörte annak a háznak az ablakát. Téglával.

– És a veranda üvegét is. Ne legyen slendrián. Vagy maguk már a jegyzőkönyvet is felibe-harmadába csapják össze? Az én időmben a Magyar Királyi csendőrségnél egy hibásan összeállított jegyzőkönyv lefokozással járt.

– No, ebből elég – szólt a rangidős tiszt türelmetlenül. – Kérem az iratait!

Az úr arcán elégedettség tükröződött.

– Örülök, hogy elkéri. Ugyanis benne áll a nevem. S ez azt jelenti, hogy van még nevem. Nem sok időt adok neki, uraim. Hallják?

Fejét féloldalra tartotta, mint aki fülel.

– Semmit? Még most sem? Nem hallják a távolból ezt az egyre erősödő zúgást? Jön, jön, itt van a nyakunkon. Még mindig ott a nevem azon a hivatalos iraton? Biztos? Jól megnézte?

Az idős úr elhallgatott. A két rendőr meg csak állt némán. Senki sem szólt.

– Köszönöm uraim – szólt az úr végül.

– Utoljára ilyen esetem 1936-ban volt, mikor is udvarolni kezdtem a verőcei postamester lányának. Akkor az ilyen esetekre kirótt bírság tizenkét pengő volt. Sajnos, nem vagyok kellőképp tisztában a mai árfolyamokkal. Nos, akkor uraim, mennyivel tartozom?

Pozsonyi Ádám