Ez a lázadó és reakciós világszemlélet azután az évek folyamán nemhogy alábbhagyott volna, hanem még szélsőségesebb méreteket öltött.

Megfigyeltem például, hogy embertársaim igen nagy jelentőséget tulajdonítanak bizonyos ruhadaraboknak és rájöttem arra is, hogy ezeket valamilyen módon kapcsolatba hozzák a zenei ízlésükkel. Ezen igen elcsodálkoztam. Ám még nem ért véget számomra a meglepetések sorozata, mert az emberi butaság eme vizsgálata közben azt tapasztaltam, hogy embertársaim ruhatárukat, és ezzel valójában ízlésüket és gondolkodásmódjukat igen gyakran cserélik, s általában nem önálló megfontolás alapján, hanem azon egyszerű oknál fogva, hogy az adott pillanatban a többi is ezt teszi.

Megalakítottam tehát a „szomszéd csávóval” a Zacskóslábú Csoportot, amely szerintem máig legegyedibb az úgynevezett „kívülálló öltözködési szokások” között. A „zacskóslábúság” abban nyilvánult meg, hogy a Zacskóslábú az utcán közlekedve, a magánéletben, illetve a hivatali munkában köteles mind a két lábára, illetve a fejére egy-egy nejlonzacskót felhúzni, abban járni-kelni, s közben öntudatosan viselkedni, s egyáltalán azt a benyomást kelteni, hogy a Zacskóslábú, mint olyan, különb embertársainál.

Szigorú szabályok voltak arra nézve is, hogy milyen zacskót alkalmazhat, aki tagja a mozgalomnak. Lábra kizárólag Centrumos és Skála-coopos zacskó volt húzható, a fejre legjobban ajánlott a Röltex-Rózsi emblémával ellátott termék, vagy esetleg – végszükség esetére – Domusos. Megvetés járt osztályrészül annak a Zacskóslábúnak, aki holmi alantas Ápisz feliratúval mutatkozott. Az ilyet – mivel lejáratta a mozgalmat – indokolt esetben a tagok ki is zárhatták.

A mozgalom sajnos nemigen tudott jelentős tömegű bázist maga mellé állítani, noha szokásai semmivel sem voltak ésszerűtlenebbek bármely más mai modern és idióta szubkultúra – rap, acid, goa, techno, emo stb. – hasonlóan értelmetlen és nevetséges jelképrendszerénél. Mindenesetre sajnálatos tény, hogy mozgalmunk fénykorában, virágzásának csúcspontján is mindössze két főt számlált.