Kedves Vlagyimir! Köszönjük a visszaküldött könyveket. Igen jó, és kedves gesztus volt, hogy annyi éven át őriztétek őket féltő gondossággal. A figyelmeteket azonban minden bizonnyal elkerülte, hogy tíz darab ősnyomtatvány még mindig ott fekszik nálatok. Biztos valami csűr, vagy régi laktanya mélyén hevernek, mert én azt nem gondolom, hogy olyan pofátlanok vagytok, hogy díszes kiállítótermekben mutogatjátok, noha nagyon is jól tudjátok, hogy azok nem a tiétek. Úgyhogy kérlek, kedves Vlagyimir, nézz utána a dolognak, s ha lehet, minél hamarabb küldjétek el azokat nekünk ide, Magyarországra. Már csak a portó, meg a tetemes mértékű késedelmi kamat miatt is. Nem szeretnénk még külön azért is fizetni, mert ti újabb húszéves késéssel külditek, külön a többitől.

Közben azért én még utánanéztem egy-két dolognak – már én csak ilyen régimódi, vaskalapos, kissé túlzottan is rendszerető ember vagyok, amiről megjegyzem négyszeres szakállas bácsi díjra való jelölésem is hiteles tanúbizonysággal szolgálhat -, s megtudtam: a tíz darab elfekvő köteten túlmenően még sok szép, régi, és igen értékes kép is van a birtokotokban. Jaj, mit is beszélek, igazából nem is képet akartam én mondani. Festmény. Ez a pontos kifejezés. (Kartyinka. Bolsaja kartyinka. Erre az egyre még emlékszem iskolai tanulmányaimból, no meg arra, hogy „Nyikto nye atszusztvujet”). No, de térjünk vissza a festményekhez. Köszönjük, de azokat inkább nem kérjük. Maradjanak csak továbbra is nálatok. Mivel a szóban forgó műtárgyak eredetileg a honi pénzarisztokrácia tulajdonát képezték, a szokásos menet minden bizonnyal az lenne, hogy a magyar állam drága pénzért megvásárolja tőletek, majd egy elegáns gesztussal oda adja a jelen pillanatban sem kimondottan elnyomott és szűkölködő utódoknak.

Ne haragudj, hogy több hét késéssel írok, de itt nálunk most épp választások folynak, s az elődeid legjobb magyar tanítványai bizony próbára teszik az ember idegeit, nem beszélve arról, hogy áldásos tevékenységük folytán közel az államcsőd, úgyhogy jól jönne most bármi.