Hogy konkrétan miért is töröltem? A konkrétum mindegy. Kötözködött, és előttem egy idő után két lehetőség állt: vagy belemegyek a nyilvános láncvitatkozásba – sem kedvem, sem erőm nem volt rá –, vagy törlöm a fenébe. Utóbbit tettem. A gesztust nyugtázandó, volt még pár mondat köztünk, elég kedélyes tónusban, mosolyjelekkel tarkítva, amit az illető így kommentált: „Legalább mosolyogva váltunk el. A mai világban nem is olyan kicsi dolog ez.”

„Elváltunk.” Ez járt a fejemben, míg kimentem kávéért, majd visszatérve levelet fogalmaztam meg.

„Egyébként látja, itt is lejön a modern világ álvalósága és hazugsága. Azt mondja, »elváltunk«”. Hogy váltunk volna el, amikor nem is voltunk együtt? Miféle kapcsolat, ha nem tudom, hogy az illető haja barna, szőke, esetleg kopasz? Nem tudom, alacsony vagy magas. 22 vagy 62 éves? Miféle kapcsolat ez? Semmi értelme. Baromság. És értelemszerűen valaki egy totál arctalan, ismeretlen embert kizárólag akkor fogad köreibe, ha abból haszna van. Mi másért tenné? Mert kíváncsi egy nemcsak hogy vadidegen, hanem ráadásul arc nélküli ember gondolataira? Ez vicc! Hát persze hogy nem érdeke, hogy az a totál ismeretlen arctalan valaki keresztezze a szándékait. Miért lenne ez neki jó? Magának ez jó lenne? Na látja. A világ sajnos ilyen, és az volna a beteges, ha nem ilyen lenne. Bizonyára nem feltételezi, hogy én százezer ember egóját meg tudom és meg akarom érteni. Hogy kíváncsi vagyok saját kis lelki sérülésére, gyerekkorára, figyelembe veszem rosszul indult napját, elromlott házasságát, ideges főnökét, és tolerálom a másságát. Hát nem vagyok én robot.”

Majd miután ezt elküldtem, kikapcsoltam a gépet. Azután kimentem az utcára és visszavittem az üvegeket. Jólesett a valóság. Ajánlom mindenkinek.

Pozsonyi Ádám