Jó, ha az ember nincs képben túlságosan. Jobban meglát bizonyos dolgokat. Egy picit eltávolodik, el ettől a pszeudovalóságtól, ettől a hazugságtengertől, melyben fennhangon szajkóznak mindenfélét – legfőképp a nagybetűs demokráciát –, és senkinek nem esik le, hogy miféle demokrácia, ha például az ír parlament addig szavaztatja az EU-csatlakozást, amíg pozitív eredmény nem jön ki. És miféle világ az, amelyben az Amerikai Egyesült Államok az atomfegyverkezés legnagyobb erkölcsi aggodalmaskodója, és humanitarizmusának felszentelt dobogójáról oktatja ki Iránt, holott a világon ő az egyetlen ország, amelyik már fel is használta.

„Az a Morvai Krisztina szólal fel, aki azelőtt a zsidóság kegyeit kereste” – ajvékol valamelyik szocialista az egyik parlamenti délelőtt – a nevét sajnos nem jegyeztem fel, mert dörgedelme elején a húst kellett megforgatnom a tepsiben és nem értem rá letenni a villát.

„Orbán Viktor a liberális internacionálé elnöke volt” – folytatja később. „Szégyellem magam, hogy Szegedi Csanád itt felszólalhatott. Hogy ide betehette a lábát.” Majd felszólalását ezzel fejezi be: „Ne felejtsük el, hogy a holokauszt a megbélyegzéssel és a kirekesztéssel kezdődött.” És senki nem röhögi ki, senki nem zavarja el, senki nem ordít a képébe, nem hívja párbajra, nem nevezi mocskos képmutatónak, pofátlan hazudozónak, hanem hazamegy és megebédel, majd holnaptól ismét felszólal.

És szegény Tiszára anno rálőttek. Bár a célponttal nem értek egyet, el kell ismerni, régen még volt némi tartás az emberekben. Valami férfiasság. Valami vállalkozó kedv.

Mondják, gondolkodtak már azon, hogy a vasút voltaképp az ördögtől van?

Pozsonyi Ádám