– Miféle tibeti kérdést? – fordultam most felé. Nem nagyon voltam képben, hisz a napokban ismét előszedtem az egymillió fős munkatábor tervrajzát, ami félkész állapotban pihent az íróasztal fiókjában, és napok óta a praktikus megoldáson törtem a fejem.

– Hát ezt a Free Tibet hacacárét – világosított fel Rácz úr türelmetlen hangon, ami érthető is, mert Pék becenevű tagtársunk, noha a József nádor-induló utolsó akkordja is régen lecsengett már, még mindig nem hagyta abba a katonás menetelést, amit az első taktus felcsendülése óta végzett, egyenes derékkal, felemelt fejjel, az előszobaajtó és a villanyradiátor közt. Kissé már untuk.

– Én csak azt látom, hogy balhé van, törnek-zúznak, s ugyanaz a média, amelyik az október 23-ai meg március 15-ei hacacáré után csőcselékezett s a rendet féltette, akár a párizsi zavargások, akár a mostani Tibet-hajcihő kapcsán a szabadságról szónokol. Anno azt mondták, „fiatalok”, és tilos volt észrevenni, hogy mindegyik bevándorló. A világ részleges színvakságra van kötelezve. Egyes színeket nem láthatunk.

– Ki a halált érdekli Tibet? – dobbantott a bakancsával Pék. – Elnyomják? Ő bajuk. Mi közünk hozzá? Székelyföld, Vajdaság, Kárpátalja, ezekért mozdulok, ezekért hajlandó vagyok idegesíteni magam. De idegen nációk búja-baja nem igazán köt le. Kíváncsi lennék, a sok hazai Tibet-aggódó töri-e magát a felvidéki magyarok jogaiért? Félek, nem nagyon. No, hát fejezzük is be ezt a marhaságot. Akkor a Latabár-filmet nézzük, vagy benyomjam ezt a régi Overkill-lemezt?

Nehezen tudtunk dönteni.

Pozsonyi Ádám