Az ember azt mindig is tudta, hogy a liberálisok, a szabadelvűség lánglelkű apostolai rajonganak az újszerű, meghökkentő megoldásokért, s nem ragadnak le a bigott, ósdi és unalmas dolgoknál. Ha az ember felüti egy híres szabadgondolkodó nagy hűhóval beharangozott új prózakötetét, egyből tudhatja, a műben vélhetően sok minden található majd, mindössze a cselekmény, a mondanivaló meg a stílus hiányzik. Ha mint szülő nekiállunk diskurálgatni egy liberálissal – feltéve, ha egyáltalán szül egy ilyen – az élet dolgairól, jobb, ha tisztában vagyunk vele, ha kerülni akarjuk az eszmecsere botrányba fulladását, úgy lehetőleg tartózkodjunk az olyan szélsőséges nézetek hangoztatásától, hogy az ember a saját gyermekét jobban szereti, mint holmi vadidegenét.

De akadnak über-liberálisok is! Ilyen például Heller Ágnes is.

Heller életműve szinte tárháza a meghökkentő, újszerű megoldásoknak. A neves filozófus asszony Kosztolányi polgári esztétikájából írta kandidátusi disszertációját 1957-ben. E kultikus műben előszeretettel alkalmazza a „vizenyős liberalizmus” kitételt, s vad, megalkuvást nem tűrő mondatokkal sújt le a szabadelvűség ocsmány mételyére. Az utóbbi időben azonban legnagyobb ámulatunkra azt kell tapasztalnunk, mintha sokkal megértőbb lenne e vizenyős liberalizmussal szemben. De ez persze az újszerűség iránti rajongás, s nem a hatalomnak való megfelelés számlájára írandó. Heller másik újszerű teljesítménye az Arisztotelész etikája s az antik étosz című kis munka, melyet görög nyelvtudás nélkül megírni mindenképp meghökkentő teljesítmény. Tristan Tzara s az összes dadaista sárgulna az irigységtől ennyi formabontás láttán. Ám ez még semmi! Van, ki az idő múltával a begyöpösödés és a polgári szürkeség felé veszi az irányt. Nem így Heller!

Valaki mesélte, hogy az ELTE-n Hellernél kell vizsgáznia. Nem fogják kitalálni mi a vizsga tárgya. Nem más, mint a neves filozófus asszony saját munkássága!

Jut-e eszünkbe ennek hallatán más jelző, mint: friss! Újszerű! Formabontó! Mondom, állítólag. Aki nem hiszi, járjon utána.