A szavak, kifejezések is veszítenek értékükből. Ott van például az a kifejezés, hogy „úr”. Szent István alatt ez az uralkodó titulusa. Csak úgy szimplán. Minden cizella nélkül. Maga a főnév is innen eredeztethető. Úr, Uruszág, Ország. Ma ellenben már a pincér is úr. Sőt, olykor főúr!

Nagyságos úr. Ez az erdélyi fejedelem címe volt. Nagyságos fejedelem, mondották Rákóczinak. A huszadik században az útburkoló cigány mondta a borbélysegédnek, ha pénzt ment kunyerálni. A Kegyelmes úr a XIX. században még hercegek, miniszterek megszólítása volt, a Méltóságos úr rangját a múlt század elején pedig már megkapta a gimnáziumi igazgató is. (Horthy minden bizonnyal ennek ellensúlyozása végett ötlötte ki a Főméltóságú úr titulusát, mely sem előtte, sem utána nem létezett a magyar társadalomban). A Tekintetes úr a harmincas években már kijárt mindenkinek, akinek volt érettségije. Vidéken olykor a városi ember, a polgár megszólításává vált.

Itt is tetten érhető a világegyetem örök törvényszerűsége. Minél gyakoribb valami, minél elterjedtebb és minél szélesebb körű a hatósugara, annál értéktelenebb. Annál kevesebbet ér. Mint ma a szavazati jog, a diploma és a művészi önkifejezés.

A korcsosulás legdurvább, legkirívóbb példája a Király főnév devalválódása. Valaha az uralkodó megnevezése volt. A világtörténelem legkártékonyabb szakaszában, a hatvanas évek ellenkultúrájának fertőjében, a „nagy generáció” tombolása alatt, zűrös magánéletű, drogos „önmegvalósítóknak” osztogatták. Természetesen pápai áldás nélkül! (lásd: Radics Béla, a király!, vagy manapság Jimmy, a király!) S a hajdan birodalmak sorsát eldöntő, koronás főket megillető szent és szakrális titulus eljutott az inflációvégpontig, mint ’46-ban az egymilliárd billpengő –, s taknyos ifjoncok minőség-ellenőrző mértékegységévé vált. Ahogy a reklámban is halljuk. „Király a buli, mi? Nagyon király!” Kíváncsi vagyok, eljutunk-e a császárig?