Éppen csak végigfutott agyamon az előbbi gondolatsor, amikor két alak bukkant fel közvetlen közelemben. Hogyan tudtak ilyen észrevétlenül megközelíteni, s eddig vajon hol bujkálhattak? Mindezt elképzelni sem tudtam. Szemem ide-oda cikázott, kereste a menekülés útjait, ám jobb kéz felől népes iskoláscsoport tódult elő, s szinte belétaszítottak a reám leselkedők karjaiba. Feladtam.

Jöjjön, aminek jönnie kell.

Azok ketten figyelmesen néztek. Térdig érő bőrkabát, bőr kézitáska, kék ing és nyakkendő- ó, a díszletek oly ismerősek már.

– Jó napot kívánok fiatalember! – szólalt meg az egyik. – Nem tudom hallott-e már Jézus Krisztusról, s az ő földi királyságáról?

Hirtelen megnyílt előttem a börtön kapuja, s megcsapott a szabadság üde, friss lehelete.

– De jó, hogy jönnek! – kiáltottam mosolyogva, s elégedetten kezet ráztam velük. – Már azt hittem, a BKV!

A két úr kissé zavartan mondta: – Ó, nem, mi csak Jézus Krisztus…

– Hát persze, mondják, csak mondják! – biztattam őket. – Örömmel hallgatom.

Elégedetten néztek össze: végre egy igazi hívő!

– Tudja fiatalember, a világ a pusztulás végóráit éli – kezdte az egyik, s még beszélt, beszélt, s bár én nem figyeltem oda, lelkesen bólogattam, majd mikor szünetet tartott, okosan közbeszúrtam efféléket, mint: "valóban?", "Ühüm…", "szerintem is", vagy esetleg néha töprengőn: "Hm, erre még nem is gondoltam" stb.

A két jehovistával madarat lehetett volna fogatni. Már épp kezdték volna előszedni színes kis brosúráikat, melyek borítóján mindenki oly kedves, szép és igazságos, hogy annál különb már csak a mennyországban vagy Disneylandban lehet, amikor befutott a szerelvény.

– A viszontlátásra! – mondtam, és beszálltam.

Még sokáig integettünk egymásnak.