– Uraim – rontottam be az ajtón. – Látták ezt az új lázadó együttest, ezt a No Thanx nevűt. Hát én munkatáborba zárnám valamennyit. – Pozsonyi úr – sóhajtott Béla, aki negyvenfelé jár, de a mamájához viszi a szennyest.

– Maga ismét nem halad a korral. Ez már közel egyéves hír. A magam részéről amúgy támogatom a munkatábor gondolatát, mindazonáltal nem zárkóznék el a deres régi és jól bevált intézményétől sem. Már csak azért is szimpatikus a hátsó fertályra mért (humánus számítás szerint) huszonöt botütés, mert ezek a kamaszok hazudósak, amennyiben visszatérően – úgymond refrénként – azt éneklik, hogy ők a hurrikán. Ahogy elnézem, ez nyilvánvaló valótlanság, amiért büntetést érdemelnek. Sokkal inkább tűnnek elfáradt bélsóhajnak. Gitár helyett pattanás elleni kenőcsöket kéne a kezükbe venniük.

– Munkatábor? – szisszent fel most Pék nevű tagtársunk is (régi, konzervatív úriember).

– Elég lenne megvonni a zsebpénzüket meg elvenni az uzsonnás zacskójukat. Az EU amúgy sem hinném, hogy támogatná ezt a beruházást.

Izsák úr persze ismét akkurátusan közelítette meg a dolgot:

– Ezt a klipet 90-ben – emelte fel mutatóujját – a Nirvana Smells like teen spiritjének már egyszer megcsinálták (tornateremben zenélő zenekar, pomponos lányok, rajongók), de hát a csecsemőnek minden vicc új. Az ének persze hamis, erőtlen, és köszönő viszonyban sincs a szöveggel. Az igazi bűnös, aki a zenekar mögött áll és megcsinálta őket. Sok szegény fiatal meg megveszi, mert azt hiszi, hogy őszinte kőkemény rockerek mutatják meg nekik az új nemzedéki életérzést. Én nyugodt vagyok, mert ha majd egyszer a gyerekem ilyet hallgat otthon, berakok válaszul egy 82-es VHK-koncertet. Azt semmi se übereli.

Ebben aztán szépen meg is nyugodtunk és áttértünk a fontos témakörökre.

Pozsonyi Ádám