– Lőszer sajnos nincs a társasház tulajdonában – tárta szét két karját az Elnök.

– Úgyhogy marad a karlevágás. Izsák úr – biccentett az egyik sarokban ülő pirospozsgás férfi felé, aki szaporán bólogatott közben –, majd lesz szíves kölcsönadni a fűrészt, amivel tavasszal a gyümölcsfákat szokta megmetszeni. De ha ragaszkodnak hozzá, felőlem szerezhetünk lőszert is, de kizárólag a közös költség terhére. Ez ügyben majd rendkívüli közgyűlést kell összehívni, és egyeztetni kell a tömbbizalmival.

– Jó lesz a fűrészelés! – zúgolódtak többen.

– Minek az a flanc! A közös költség meg már így is az egekig ér.

– Tiltakozom! – ugrott fel egy vézna, beesett mellű, szemüveges férfi. – Én mint a ház Emberjogi Bizottságának titkára, ezennel óvást nyújtok be. Nem élünk, kérem, a középkorban. Bárki beláthatja, ha levágjuk a Szabó úr karját, úgy, ha lehet, még kevésbé lesz képes elzárni a csapot a fürdőszobában. A kaputelefon melletti névtábla felszereléséről már nem is beszélve. Én inkább azt javasolnám – nézett szét zavartan –, hogy rúgjuk le a veséjét. Ha kell, én a köz érdekében magamra vállalom ezt a nemes feladatot.

– No és a Kékffy? – csattant fel az öreg Steiner a leghátsó sorban. – Akinek az apja mellesleg még gróf volt – tette hozzá sötét gúnnyal –, mindig hangosan bömbölteti a gramofont. Pontban délután négykor. Ráadásul Karády a kedvence. A büdös arisztokrata! – sziszegte még a fogai közt.

– Mit akar a Steiner? – szólt egy munkásember.

– Ő beszél? Aki disznóólat csinál a lépcsőházból? Na ja, az apja még ószeres volt.

– A legfrissebb reklámkatalógusban az áll – jelentkezett egy alulfizetett értelmiségi –, hogy akciós áron kapható kétszáz kiló teherbírású műanyag kötél. Csak azért mondom, hogyha a közösség netán az akasztás mellett dönt, akkor olcsóbb, ha egyszerre vesszük meg, nagy tételben. Mert amúgy az ember már nem győzi.

Pozsonyi Ádám