Abba már ugye beletörődtünk, hogy hangosan nem nyilvánítunk véleményt. Semmiről. Nem szabad. Jó, hát akkor nem. Mindegy, kibírjuk. Valahogy megleszünk nélküle. Legfeljebb néhány kültelki piszoár fala majd gazdagodik pár népi jellegű bölcsességgel, melyek maró gúnnyal, cinikus éleslátással, ám mérsékelt EU-konformizmussal és PC-tartalommal világítanak rá szép új világunk kusza mindennapjaira. Az ember már a villamoson a zsebében turkáló cigánynak se keverhet le egy nyaklevest, mert mindjárt jön az ombudsman és akadékoskodik. Sőt, az ember már a tulajdon csemetéjét sem fegyelmezheti, mert arra is van valami családjogi törvény és megnézheti magát, aki még a normalitás útján halad. (Mint köztudott, az USA-ban bírósági perek fenyegetik azt a férfit, ki egy nőt az ajtóban előreenged – megtörtént eset -, lévén ugyebár ez megkülönböztetés) Hová is jutott a világ? Őrület!

Na, de hagyjuk is, az ember ekkora hőségben nem idegesíti magát, inkább hűsöl az árnyékban és tömi magába a dinnyét. Jut eszembe: Állok a sorban a minap, hogy vegyek egy kisebbfajta dinnyét, s mondom az elárusítónak, lékelje meg kedves uram, mert belekóstolnék. Tudják, hogy mit mondott erre? Nem lehet. Tiltja az EU!

Tény, a megszálló hatalmak mindig beleszóltak a hódoltatott lakosság életébe, de ez már minden határon túlmegy. Ez példátlan. A török porta százötven év alatt nem mert ilyen messzire menni. Ugyan – vallási okokból – utálta a bort meg a disznóhúst, de nemcsak, hogy nem ütötte bele az orrát abba, hogy a megszállt területen a lakosság mit termel, mit tart, és miképp dolgozza azt fel, hanem például a bor és a disznó esetében az adó alól is felmentést adott. (Megjegyzem, ebben az időszakban duzzadt fel annyira a hazai sertésállomány a korábbi, zömmel szarvasmarhatúlsúlyhoz képest.) A Bach- vagy Rákosi-korszaknak is megvoltak a mindennapokat érintő korlátozásai, de ismétlem, abba eddig még senki nem mert beleszólni, hogy az ember a dinnyét lékelje, vagy sem. Lékelj magyar! Lékelj, most, csak azért is, mert ki tudja, meddig lékelhetsz még!