Keskeny Károlyt elmélyült számolgatás közben leptem meg egy padon. Ölében könyv, rajta papír, számológép. – Mit írsz? – huppantam mellé. – Százhuszonnégyezer-nyolcszáz – mondta barátom, kissé elhúzva szót, majd írt még valamit a lapra, s rám nézett. – Ne zavarj. Számolok. De mindjárt végzek, addig ott egy kortárs irodalmi lap. Olvasgasd. Hamar eluntam a száraz betűhalmazt, így jobb híján barátom lestem, ki noteszában lapozgatott, kipipált dolgokat, majd a térdén szétterülő lapra jegyzetelt, hol nevek sorjáztak. Nemsokára letette a tollat. – Majdnem félmillió! – szólt elégedetten. Arcáról sugárzott az elégedettség. – Mit számolgatsz ily akkurátusan?

– A pénzt, amit nem költöttem nőkre. Felírom a noteszbe, hol ki akart kihasználni, s ezen alkalmakkor mekkora mértékű kiadást spóroltam meg. Én mindig látom, mire megy ki a játék, s ilyenkor ezt mondom: Sajnos otthon hagytam a pénztárcámat. Ez már sok volt nekem. – Igazán nem kéne ennyire irigynek lenned. Miért sajnálod szegény lányoktól? – Nem érted? – horkant fel barátom. – Ez a minimum. S ezt a te érdekedben is teszem – nézett rám szúrós szemmel. – Helyetted is. Ha már ily pipogya vagy. – Figyelj – csapta le a noteszt. – A haladás mindent összekuszált, s a nők ma a régiből meg az újból is az előnyt akarják. Családfő nem vagyok, tisztelet nem jár, hatalmam semmi, de a taxit azt fizessem. Úgyhogy muszáj a mérleget kissé helyrebillenteni. Ez erkölcsi kötelességem, mely az igazság és Isten teremtett rendje iránti alázatomból fakad. Akkor vétenék a szent ideák ellen, ha a minap felsegítettem volna a kabátot egy bizonyos Lilla nevű emancipáltra, s Arankának megvettem volna azt a virágot. Bár néha én is elgyengülök – sóhajtott. – Manci nevű ismerősömnek múlt hó közepe táján nem adtam meg azt a pofont, ami rég kijárt volna. Megvallom, utána hetekig kínzott a lelkiismeret. Azt is mondhatnám, morális válságba kerültem. Forgolódtam ágyamban, s alig vacsoráltam – fejezte be. Én erre fölugrottam, s berohantam egy plázába a jól megszokott reklámok, ízek és gondolatok közé.