Mellesleg úgy bukkantam erre a kis kitételre, hogy miután a napokban költöztem, hangos sóhajok közepette nekiálltam kiselejtezni könyvespolcomról a helyet foglaló fölös, idejétmúlt limlomot. Döbbenten lapoztam fel egy-két, majd’ negyedszázada kézbe nem vett, ám anno, a maguk idejében felettébb ínycsiklandó és féltett portékát. Pisztrángfogás Amerikában, Fanni és Zoey, Megbombáztuk New Heavent. Nos igen, Walter Scott, Dumas vagy Cholnoky Viktor a friss élmény felkavaró érzetét nyújtja a jelennek, míg szegény Salinger, Malamud vagy Bellow maga a dögunalom, az értelmetlen szürkeség. Maga a puszta felszín. Alatta meg a nagy fene üresség. (Meg tudja nekem mondani azt valaki, hogy pl. a Magasabbra a tetőt, ácsok mi a fenéről szól?)

Nos igen, itt mindjárt felmerül a „mintha irodalom” kérdésköre is. Nem beszélve ugye a támogatott irodalomról, de erre most sajnos nincs hely és idő.

Megfigyelte valaki mostanában a zsemléket? Pontosabban azokat a fura valamiket, amiket zsemle címszóval pakolnak ki a boltok polcaira. A felszínen zsemle, de belül a nagy fene üresség. Megvajazni gyakorlatilag lehetetlen.

Korunk legfőbb jellegzetessége, hogy létezik ugye egy adott jelentéstartalom, s ha azt akarjuk, hogy azt a minőséget kapjuk, amit az ominózus fogalom eredetileg takar – vagy egykoron takart –, tripla árat kell érte fizetnünk. A kenyér nem kenyér, a tej nem tej, a húsáru nem tartalmaz húst, az irodalom nem az olvasóknak szól, s a demokráciában ma a nép véleménye számít legkevésbé.

Kurt Vonnegut – aki még úgy-ahogy tartja magát, főleg a hivatalos irodalomkritika által kevésre tartott, tehát leginkább maradandó korai regényei – mondotta volt az ilyesmire: Így megy ez.

Pozsonyi Ádám