Nem azt mondták, hogy gyűlölik a teremtés rendjét, hanem a jobbágy, a nő, a munkás, az elnyomott, a kizsákmányolt stb. helyzete és sorsa feletti aggódás vezette pennájukat (és Guillotine-jukat). A bomlasztás – a szintek kiiktatása – érdekében pillanatnyilag felhasznált aktuális áldozat (felszabadított) persze azt hitte, mindez az ő érdekében történik, roppantul boldog volt, s nem látta meg, hogy diadala bizony rövid életű. Őrá – mint hivatkozási alapra – mindössze addig volt csak „szükség”, míg a felette álló szintet ki nem iktatták, le nem döntötték trónjáról, aztán már igen hamar ő következett, s minden frissen megszerzett kiváltsága (szabadsága) ment a süllyesztőbe az ő alatta álló, következő szint „haladása”, felszabadítása érdekében. A polgár röhögött és dörzsölte a markát, hogy a bárónak elvették kiváltságait, de mire hármat pislantott, a proli már ott állt az ajtóban, hogy kilakoltassa a négyszobás lakásából.

Úgyhogy jelen sorok írója arra figyelmezteti kedves női olvasóit, ne örüljenek túlságosan annak, hogy a férfi többé már nem uruk és parancsolójuk, nem „felettük álló kaszt s hatalmi szint”, ugyanis már elkezdődött az ő (mármint a nő), saját gyermeke feletti „uralmának” a megkérdőjelezése is.

Ellenben most, a végjáték közeledtével először tapasztalhatjuk, hogy már nem beszélnek mellé. „Bomben Harris do it again!”. Ezt skandálták Németországban, a drezdai bombázásra emlékezők gyászmenete ellen tüntető antifák. (Utalva a brit Royal Air Force parancsnokára). „Németország szar”, „Utáljuk Németországot!”. Ezek voltak transzparenseiken.

A végső harc kezdete előtt a frontvonalak szétválnak, és a bujkálásnak vége. Ideje, hogy senki se beszéljen mellé.

Pozsonyi Ádám