A szomszéd asztalnál egy magas termetű, feltűnően zsíros zakót viselő ifjú ült, ki, miközben egyik korsó sört öntötte le torkán a másik után, mély átéléssel magyarázott a vele szemben helyet foglaló szemüveges, elálló fülű, sápadt fiatalembernek.

Engem azonban nem a párbeszéd izgalmas tematikája nyűgözött le, sokkal inkább az a rejtélyes eredetű tárgy, ami hanyagul a kocsmaasztal lábához támasztva díszelgett. Az ugyanis nem volt más, mint egy fekete tokba bújtatott elektromos gitár. Egy igazi elektromos gitár!

Szomszéd követte a pillantásomat.

– Úgy gondolod, hogy erre van szükségünk? – hányódott kétségek közt. – Nem túl nagy megalkuvás az antibolsevista ügy szolgálatába egy valódi zenészt – utóbbi kitételt kissé fitymálva ejtette ki száján – is csatasorba állítani? Nem oly cselekedet ez, amellyel sárba tiporjuk a punkmozgalom szent tradícióit?

– Végül is mit veszíthetünk? – szóltam némi töprengés után, azzal odatelepedtünk az asztalukhoz.

– Szervusz – kezdte a beszélgetést Szomszéd.

– Mi itten egy punkegyüttes vagyunk, és az volna a kérdésünk, hogy csatlakoznál-e társulatunkhoz? Egyetlen kikötésünk van – emelete fel a mutatóujját. – Utálni kell a kommunistákat.

A zsíros zakó tulajdonosa végignézett rajtunk, majd felnyalábolta a gitárt, s futtában odaszólt az elálló fülű, feltűnően

sápadt fiatalembernek.

– Szóval tégy, amint mondottam. Kezd azzal, hogy előveszed a szerszámod! – Majd bátorítólag kacsintott egyet, felhörpintette a maradék sört, s felénk fordult.

– Uraim, mostantól az önöké vagyok.

Pozsonyi Ádám