Az a jó a szabadelvűség bármely formájában, hogy ha az ember szembetalálkozik vele, mindig meglepetések érik. Afganisztánban „A Magyar Ökumenikus Segélyszervezet 2001 ősze óta […] 100 milliós magyar költségvetési forrás felhasználásával sok egyéb mellett tizenkét iskolát épített fel, szőnyegszövő tanfolyamokat tartott, és a helyieket bevonva csatornákat tett használhatóvá” – írja a Magyar Narancs, mit az ember nem mint újságot veszi kézbe, hanem az elmebaj sajátos, friss és újszerű megnyilvánulásainak sereg­szemléjeként ünnepli.

Mi ez a hagymáz? – teszi fel a kérdést a nem haladó szellemű – tehát normális – átlagpolgár.

Magyarország mint adományozó? Még a fent nevezett szélsőliberális hecclap is érzi, hogy ez már kissé abszurd. „Az új uniós tagállamok között a harmadik legnagyobb donornak számítunk.”

„Nemzetközi elvárások”, „a világ sorsáért érzett felelősség”, „Világbéke”, „Humánum”. Nos, én a kórházbezárások meg szárnyvonal-felszámolások korában a következőket gondolom.

Minden fillér, amit nem a magyar családok kapnak, pénzkidobás. Minden darab banán, amit apró kis idegen kezek tömnek kitátott hatalmas szájakba, maga a haza­árulás manifesztuma. Minden kilowatt energia, mellyel más emberek otthonát teszik lakályossá, hogy majd tucatnyi hasonlót hozzanak világra, s ezáltal még több segéllyel terheljék a kifáradt, kiszipolyozott, haladó jelszavaktól elhülyült európai embert, maga az erkölcsi fertő.

A magyar érdek szent és sérthetetlen, az idegené pedig nem létezik! Ez az egyetlen helyes, erkölcsös és követendő hozzáállás. Az egyetlen, ami a túlélést segíti. Nem beszélve arról, hogy az idegen sem törődik velünk, amiben – megjegyzem – teljes mértékben igaza is van.

Magyar szempontból semmiféle hangzatos jelszó nem legalizálja, hogy egyetlen falat kenyér, egyetlen pár lukas cipő, egyetlen joule energia is más kultúrák, más né­pek túlélését segítse. Ingyenélőkből amúgy is önellátók vagyunk ebben a feldarabolt, kifosztott, eladósodott országban.