– Tabuék! – vágtuk rá kórusban. – Naná, hogy tabuék, mi más? – No, és ez? „A Kecskemét Taxi diszpécsere bejelentette, hogy az egyik gépkocsivezetőjüket nyakon szúrták.”

– Tabuék! – rikoltottunk fel, tuti, hogy ez is tabuék műve.

– „Többször megerőszakolta saját 12 éves lányát egy férfi Tarnabodon.”

– Tabu, tabu és tabu! – csapdostuk harsányan térdünket féktelen jókedvünkben.

A Humanista Kör heti összejövetelén tudniillik azzal szórakoztunk, hogy bűnesetek szalagcímeit olvastunk fel, és az elkövetők kilétét igyekeztünk eltalálni. Nem volt nehéz dolgunk.

– No, ezért élesítem én a kardot – bólintott most megfontoltan Pék. – Lefestem előttetek a jövőt – ült le hangos szusszanással a kanapéra s egy elegáns mozdulattal a virágállványnak támasztotta a fegyvert, amiért hálásak voltunk. – Mert szerintem ti még mindig az utópiák mocsarában dagonyáztok. Húsz év múlva elkerített telepeken fogunk vegetálni, lőrések mögött lapulva, s kint a felperzselt föld és az idegen hordák.

– Nem vagy túl bizakodó – szóltam.

– Dehogynem – nyúlt a dörzspapírért Pék. – A magyar ember alapvetően optimista. Láttátok nemrég azt a sok lúzert? Napok óta mondta a tévé, hogy BKV-sztrájk lesz, nem megy se a metró, se a villamos, nem indul semmi, de a nép azért kiállt a megállóba hajnali fél hétkor s tízig reménykedett, hátha jön valami. Úgyhogy látok némi esélyt, hogy tévedek, és húsz év múlva a Prónay Pál páncélos dandár tűzi ki az árpádsávos zászlót Halics ősi ormára. Mondom, látok rá esélyt, de fogadást azért nem kötnék rá.

Pozsonyi Ádám