Már aki ugye a Gutenberg-galaxis vonzásában töltötte üde fiatalságát. A pad alatt forgatni a Kazohíniát, Szathmári főművét – szerintem egyetlent –, amit a szerző Karinthy Frigyesnek ajánlott, nos ebben volt valami kurucos hetykeség, valami dafke hányavetiség. Nem, a kakastaréjjal meg a Nagy-Magyarországot táblára firkálással azért nem ért fel, de majdnem. Az ember szinte várta, hogy lebukjon vele.

Hasznos dolog ez a könyvtárszelektálás, az újraolvasgatás – ezt már Faria abbé is melegen ajánlotta If várának cella-sötétjében – mert az ember szembesül negyedszázados gondolatokkal, összeveti egy műről, szerzőről meglévő emlékeit, érzelmi ragadványait a jelen nézőpontjaival. Sosem értettem Szathmári eszperantó mániáját. Csak most áll össze a kép, hogy – amellett, hogy többi műve alig olvasható, a novellák gyengék, s érdekes, ám roppant nyögvenyelős Hiába című trilógiáját nem véletlen nem adták ki maga idejében, míg aztán 1991-ben Tófalvi Éva Szathmári akaratával ellentétben csak kihozatta a Szépirodalminál – a szerző mint idealista a Kazohíniában lefestett falansztert nem mint görbe tükröt, hanem mint kívánatost ábrázolta le. A világot, mely megszabadult minden nem praktikus nyűgtől, kötöttségtől, berögzöttségtől. Vallástól, szokástól, identitástól.

Miféle magyar író az, ki munkássága jelentős részét nem anyanyelvén, hanem eszperantóul veti papírra? Ezt persze csak most, utólag teszem hozzá.

„Egyszer Baghy Gyula kérdésére, hogy én mióta vagyok eszperantista, azt válaszoltam, hogy születésemtől. És akkor mindketten megállapítottuk, hogy eszperantistának lenni az magasabb rendű (…) eszperantistának lenni elrendelt küldetés.” Az ilyentől menekülni kell.

Pozsonyi Ádám